A malibui luxusból és a tárt kapuból, melybe filmrendező apja révén született, előbb a Broadwayre szegődött névtelen csepűrágó tanoncnak, aztán szép sorban kijelentette Brian De Palmának, Nick Cassavetesnek, Oliver Stone-nak, Terrence Malicknak és Woody Allennek, hogy adj egy dollárt és mutasd az utat! Ma már sokkal nagyobb esemény a számára egy Sean Penn-film, amit rendez, mint amiben játszik. Ilyenkor kivételesen még arra az undok tevékenységre is hajlandó (amire színészként szinte soha!), hogy kimozduljon San Franciscó-i családi fészkéből, és farkasszemet nézzen a sajtóval.

- Új filmjét - Into The Wild (Út a vadonba) -, melyet, remélem, hamarosan Magyarországon is bemutatnak, nemcsak Hollywoodba, hanem Torontóba is elkísérte, sőt ezen a héten a római filmfesztiválra is. Miért tesz ilyen szokatlan kivételt?

- Mert szeretném, hogy minél többen lássák, és ehhez a média az egyetlen út. Ez a film nem csábítja be automatikusan a nézőt a moziba, de sokkal fontosabb, hogy megnézzék, mint egy harsány kaszszasikert. Nem túl eredeti, amit mondok, de mentségemre szolgáljon, hogy ezzel a gondolattal száz százalékig egyetértek, mint egykori malibui szörfös, aki egyaránt megtapasztalta a gyilkos hullámokat és az alattomosan sekély apályt: ha az ember az elementáris fájdalmat, szépséget, boldogságot keresi, csak a vadonba menekülhet, mert a természet minden veszélyével együtt sokkal, de sokkal magasabb rendű a civilizációnál, főleg annál, amelyikben élünk. Chris McCandless látszólag érthetetlen lázadása az én credómat igazolja: a fájdalom és a gyönyör az élet velejárója. Csak érzéketlenné ne válj. Mert akár lelkileg, akár politikailag, akár magánemberként, akár közéleti személyiségként fásulsz el, vétkesek közt cinkos, aki néma.

- Chris McCandless jómódú amerikai középosztály gyermeke, egyetemi évfolyamelső és élsportoló volt. 1992-ben egyik napról a másikra egy alapítványnak adta az örökségét, kiállt stoppolni az országútra, elindult Alaszkába, az úton megírta a naplóját, és elpusztult a vadonban. Hol találkozott először ezzel a megdöbbentő történettel?

- Egy sült csirke és egy zacskó sült krumpli között Brentwoodban, ahol a kedvenc könyvesbódémban kiszúrtam Jon Krakauer regényét, és aznap el is olvastam. Aztán másnap ismét. Harmadnap felhívtam a kiadót a jogokért. Krakauer összehozott Chris szüleivel, akik először rámondták az áment, majd Chris anyja megálmodta, hogy mégsem, és nem tágitott. Pedig négyszer mentem el hozzá könyörögni. Tíz évre rá felhívott, hogy most beleegyezik. Ennek két éve.

- A szörfözéssel tett egy személyes célzást a múltra, de azzal, ahogy minden ízében elzárkózik Hollywoodtól, teljesen nyilvánvaló, hogy ma is vonzza ez a kettősség. Vagy tagadja?

- Vonz és taszít. De az a jó érzésű ember vesse rám az első követ, aki nem ugyanígy őrlődik. Te csak álmodozol róla, ő el is jut Alaszkáig. De mindannyiunkban ég a vágy, hogy kilépjünk abból a kényelmi zónából, amelyben élünk. Gyanítom, négy év múlva, mikor a fiamnak már nem lesz rám akkora szüksége, megint nekidurálom magam, és szép csöndesen eltűnök ebből a világból...

- Megint?!

- Ahogy megkaptam a jogsimat tizenhat éves koromban, nekiveselkedtem Amerikának, és azóta nem tudok kiszerelmesedni belőle. Vagy huszonötször keresztbe-kasul jártam. Semmi nem ér fel azzal, mikor az ember egyedül száguld bele a sötétbe. Reszket a félelemtől, remeg az eufóriától. Érzi, hogy él.

- És minek tekinthető az a kiruccanás is, ami a szakmától távol, Irakba vitte, és amiért az amerikai konzervatív sajtó ostorozza?

- Filmcsinálás, gyereknevelés, politika, nekem egyre megy. A szívem szakad meg attól, amit elvetemült bűnözők máig büntetlenül művelnek ezzel az országgal, a többit meg szíves jóváhagyásunkkal vagy kizsigerelték, vagy visszaéltek a jóhiszeműségünkkel. Most aztán kenhetjük a hajunkra, de még a gyerekeink is! És akit zavar, hogy nyakig benne vagyok a politikában, és nem fogom be a számat, tehet egy szívességet. Ő is halandó, én is. Én legalább jó alaposan megmondom a magamét, mielőtt meghalok.

- Ha ennyire foglalkoztatja ez a téma, miért nem erről rendezett filmet?

- Mert most jobban izgatott a kérdés emberi aspektusa, mint a politikai. Ez a film ugyanis arról szól, hogy mi mindent veszthetünk, ha így megyünk tovább. A rendezés hál' istennek nekem nem megélhetési kérdés. Egy hasonlattal élve, ha az ember esténként nyitott szemmel és füllel járja a bárokat, és keresi azt az egy csajt, akibe érdemes beleesni, jó esetben négy-öt éven belül beletrafál. Ugyanez a helyzet a rendezéssel. Csak azzal szabad foglalkozni, ami nem ereszt, és amibe hajlandó vagy beleölni apait-anyait. Színészként is megteszem ugyanezt, csak ott nincs kontrollom, vagy sokkal kevesebb. 30 film és kellő tapasztalat van mögöttem, de egy kezemen meg tudom számolni azokat a rendezőket, akiktől tanultam.

- A lánya 16, a fia 14 éves. Mit szólna hozzá, ha valamelyik ugyanúgy döntene, mint Chris McCandless, és nyomtalanul kivonulna a társadalomból?

- Szerintem a nevelésnek ott van vége, mikor kioktatjuk a gyereket, hogy tilos a szoba közepére pisilni. Attól kezdve ugyanis már minden csak tabu hátán tabu, és folyamatos konfliktus a világgal. Tökéletes szülő egyébként sincs. Chris szülei sem azok. Számtalan hibát követtek el, iszonyú árat fizettek érte, de ha valaki, én tanúsíthatom, hogy a maguk módján imádták a gyereküket. A válaszom mint szülőnek tehát az, hogy minden, amit csinálok, visszahat arra, hogy milyen apa vagyok.

- Milyen világot kíván Sean Penn a gyerekeinek?

- Ideális szocializmust, amelyben mindenki érvényesülni tud.

- Létezik ideális szocializmus?

- Ideálist mondtam. Amelyben az egyén érvényesülni tud. De ha nincs ilyen politológiai kategória, akkor is valami sokkal jobbat kívánok nekik annál, mint amiben most élünk.

- Vagy négy év múlva világgá menni.

- Minél kevésbé tudom elviselni, amiben élek, annál szívesebben maradok. És minél nagyobb a belső békém, annál jobban csiklandoz, hogy világgá menjek.

Hollywood, 2007. október

Sean J. Penn

1960. augusztus 17-én született Los Angeles Burbank kerületében. Apja Leo Penn rendező, szinész, anyja Ellen Ryan színésznő, aki a család kedvéért feladta a karrierjét. Sean bátyja, Michael zenész és színész, öccse Christopher szintén színész volt, 2006-ban elhunyt. Penn a hollywoodi elitgyerekek "elfekvő" gimnáziumát végezte Santa Monicában, majd autószerelést tanult, de az első negyedév után abbahagyta, és csatlakozott a Los Angeles-i Group Repertory Theaterhez, ahol fellépett és rendezett. Televiziósorozatokban folytatta, majd a Broadwayn. 1981-ben játszott először filmben (Taps), de a Fast Times at Ridgemont High című kamaszfilmben tűnt ki tehetségével igazán. Miközben továbbra is vállalt szerepeket a Broadwayn, 1983-ban főszerepet játszott a Nehézfiúk című filmben, amit A sólyom és a hóember (1985) főszerepe követett. Leghíresebb alakításai: Lőtávolban (1986), Színek (1988), A háború áldozatai (1989), Carlito útja (1993), Ments meg uram (1996 - első Oscar-jelölése), Játszma (1998), Zűrzavar (1998), A világ második legjobb gitárosa (1999), Az őrület határán (1999), Életem szerelme (1999), Nevem Sam (2OO1), Titokzatos folyó (2003 - Oscar-díj), 21 gramm (2003), A Richard Nixon-merénylet (2004), A tolmács (2005), A király összes embere (2006). 2007-ben rendezte az Út a vadonba című filmjét, melyet bemutatnak a római filmfesztiválon. Penn első felesége Madonna volt, második felesége 1996 óta Robin Wright, akitől egy fia és egy lánya született. San Franciscóban él.

Hollywood császára lehetett volna