A fejlett országok segélyprogramjaikkal gondolják enyhíteni a szegénységet, de ez aligha elégséges. A részidős felmérés szerint a szegénység és az éhezők számának felére csökkentése 2015-ig nem fog teljesülni, pedig ez áll az első helyen az ENSZ által meghirdetett millenniumi fejlesztési célok között.

Nézzünk néhány adatot a világnyomorról, a nyomor világáról.

Az elmaradott országokban él Földünk lakosságának 78 százaléka. Valutaárfolyamon számítva a világban megtermelt jövedelmek ötöde, vásárlóerő-paritáson kalkulálva a harmada jut nekik. Az emberiség legszegényebb húsz százaléka egy-két százalékkal részesedik a megtermelt javakból.

Az ENSZ által megállapított nyomorszint: napi kétdollárnyi jövedelem egy felnőtt emberre számítva. Ennél kevesebből él az emberiség harmada. Napi egy dollárt sem ér el 1,2 milliárd embertársunk bevétele. Fekete-Afrikában a lakosság hatvan százaléka tengeti életét ilyen mélynyomorban. A globalizációs korszakban - 1980 és 2000 között - az emberiség szegényebb negyedének-harmadának egy főre jutó jövedelme tíz-húsz százalékkal csökkent, további harmadának esetében stagnált. Az elmaradott kontinenseken 1,2 milliárd ember nem jut egészséges ivóvízhez, 2,4 milliárd embertársunk nem kap megfelelő orvosi ellátást. A krónikusan alultápláltak számát 800 millióra becsülik.

A "jólét lecsurgásának" elmélete nem igazolódik, lényegében csak Kínában és sokkal kisebb mértékben Indiában csökkent a mélyszegénységben élők száma. Elsősorban e két ország eredményei alapján a Világbank az abszolút szegénység lassú csökkenéséről számol be, bár az imént említett ENSZ-adatok ezt nemigen támasztják alá.

A nyomor legdrasztikusabban a gyerekeket sújtja. A fejlődő országokban élő gyerekek negyven százaléka abszolút szegénységben nő fel. Afrikában és Dél-Ázsiában a gyerekek ötöde-harmada, a volt szocialista országokban és Latin-Amerikában öt-húsz százaléka vészesen súlyhiányos. A városi perifériákon százmillióra becsülik az utcagyerekek számát, ezeknek fele Latin-Amerikában tengeti szomorú életét. Főleg Ázsiában, például Indiában, száz- és százezer gyerek dolgozik gyakorlatilag rabszolgasorban a textilüzemekben, ültetvényeken, vagy éppen a transznacionális cégek leányvállalataiban.

A gyermekek kiszolgáltatottságát a legszívfacsaróbban a mortalitási adatok mutatják. Az ENSZ egészségügyi szervezete, a WHO szerint évente 55 millió ember hal meg a Földön az éhezés vagy az alultápláltság miatti gyenge ellenálló képesség miatt. Többen, mint az AIDS, a malária és egy sor más trópusi betegség következtében összesen. Tehát napi 150 ezer ember pusztul éhen vagy éhezésre visszavezethető okok miatt, közöttük 96 ezer gyerek, döntő többségük Afrikában. Minden órában négyezer, percenként hatvanhat, másodpercenként egy emberpalánta élete vész oda, mert nincs mit ennie.

Újra és újra csak elborzadva és megrendülve tudom felsorolni ezeket az adatokat. Gondoljunk bele! Az egész fejlett világ - nagyon helyesen - hatalmas gyűjtési akcióba kezdett, amikor 2005 decemberében Délkelet-Ázsiában a tengeri szökőár, a cunami nyomán mintegy 300 ezer ember elpusztult. Vajon hányan gondolták már végig, hogy ennyien két nap alatt halnak éhen világszerte? Háromszázezer gyermek háromnaponta pusztul el az éhezés miatt!

A gyengén fejlett országoknak juttatott segélyek, ezen belül az élelmiszersegélyek gyenge tüneti kezelésre is alig-alig elégségesek, persze ezt a hatalmas gazdasági - és erkölcsi - csődtömeget nem is lehet tünetileg kezelni. Az irracionális nemzetközi gazdasági viszonyok, az egész világrend gyökeres átalakítására lenne szükség.

A mai agrártechnikával biztosítani lehetne az emberiség megfelelő szintű táplálását. Ámde a lehetőségek kihasználása helyett a fejlett országok agrártermelői szubvencióban részesülnek, ha parlagon hagyják földjeiket, a fejlődő országok pedig szinte eredménytelenül követelik, hogy a számukra egyetlen versenyképes ágazatban, az agrártermékek piacán, a fejlett országok szüntessék be a protekcionista piacvédelmet, valamint az agrártermelők közvetlen és közvetett támogatását.

Úgy tűnik, a humanitás, az ésszerűség és az alapvető szolidaritás elveit felülírja a fejlett világ profitvágya, vezetőinek politikai érdeke.

A probléma persze nem pusztán élelmezésügyi kérdés. Vessünk egy pillantást a fejlődő országok jövedelemtermelésére. Állandóan azt halljuk, hogy a globalizáció körülményei között az ipari termelés munkaigényesebb fázisait kihelyezik az olcsó munkaerőt kínáló országokba. Ez valóban így van, csakhogy az elmaradott térségekbe irányuló működőtőke négyötöde csupán tucatnyi országba kerül. A többi másfél száz ország pedig - az adósságai kezelése fejében elvárt liberalizáció következtében - megnyitotta piacait, a beözönlő tömegáru viszont sok helyen tönkreteszi a helyi ipari tevékenységeket, munkahelyek vesznek el. Nagyon sok elmaradott országban a nemzeti jövedelem növekedése elmarad a lakosság növekedési ütemétől.

Mindez persze nem független az eufémikusan fejlődő országoknak nevezett országcsoport belső társadalmi viszonyaitól, például az éppen a legszegényebb országok magas szaporodási rátájától. A történelmi elmaradottságból nem könnyű előrelépni, a mai nemzetközi kényszermechanizmusok pedig nem támogatják a fejlődést. A privatizálás, az árutermelés és a világpiaci nyitás bomlasztja a hagyományos - például Afrikában a törzsi-nagycsaládi - viszonyokat. Rohamléptekkel folyik a városiasodás, a városokban azonban kevés a tőke és a munkaalkalom. Hatalmasra nőnek a nyomornegyedek, a bevándorlók nagy része munkanélküli, alkalmi munkás, esetleg a szürkegazdaságban jut némi jövedelemhez. A hagyományos közösségek bomlásával csökken az archaikus nagycsaládi-törzsi szolidaritás ereje, a városi viszonyok között a családok szétesnek - több százmilliónyi az elhagyott gyerek.

S mi történik a külföldi segélyekkel? Nem csupán a korrupció csatornáin elfolyó pénzekről kell beszélni! Ez is szörnyű, de a segélyek nagyságrendje - évi hatvanmilliárd dollár - egyébként is kevés. Csak adósságtörlesztés formájában ennek az összegnek többszöröse áramlik ki az elmaradott országokból. A nemzetközi statisztikák azt mutatják, hogy az utóbbi években még az olyan szegény térségekből is, mint amilyen Afrika, több pénz (érték) kerül a fejlett országokba, mint amennyit onnan kapnak. A szakirodalom "perverznek" nevezte el a jelenséget: gyakorlatilag a szegény országok finanszírozzák a gazdag országokat, elsősorban az Egyesült Államokat. Konkrétan: 2006-ban a fejlődő országok bruttó hazai termékük 4,4 százalékával - 544 milliárd dollárral - támogatták a fejletteket, tehát ennyivel kevesebbet használtak fel "otthon" jövedelmeikből (GDP-jükből). S akkor még nem beszéltünk a befektetések láthatatlan hozamairól, az így-úgy, számlázási módszerekkel kimenekített pénzekről, vagy egyszerűen a bőröndben távozó javakról.

Az elmaradott országok nyomora a mai nemzetközi rend körülményei között nem kezelhető. Új világrendre lenne szükség - erre vonatkozó javaslatok az ENSZ-ben a 70-es években születtek, azóta hasonlókat a nemzetközi radikálisabb baloldali és ún. szociális mozgalmak is megfogalmaztak. A baloldali mozgalmak, a Szociális Világfórum, az Európai Szociális Fórum, a nemzetközi ATTAC mozgalom, az alternatív európai közgazdászok EuroMemorandum dolgozatai - egyebek mellett - a fejlődő országok adósságainak elengedésében, a tőkeérdekek korlátozásában vagy akár zárójelbe tételében, a közösségi-közszolgáltatási megoldások szélesítésében, a lakhatási, élelmezési, egészségügyi és oktatási minimumok nemzetközi szerződésekkel megerősített, államok által biztosított garanciáiban látják az elborzasztó világnyomor felszámolása érdekében teendő lépések lehetőségét.

A szerző közgazdász, írását az ENSZ által meghirdetett, A szegénység megszüntetésének világnapja (International Day for the Eradication of Poverty), október 17. alkalmából közöljük.

Varanasi, India