Biztos
Fekete-fehér felvétel, maszatos, ablakból készült, emeletről, a Nagykörút a Rákóczi sarka felől, oldalt a New York-palota, a tornya hiányzik, épp csak újraépült, szétlőtték rögtön. Kiégett üzletek, vak ajtókeretek, akkurátusan járdaszélre halmozott törmelék, mint kemény teleken a hóbuckák. Üres sínek, néhány autó, elvásott Csepel, kopott Pobjeda. És gyalogosok, rengeteg. Séta a tűzszünetben, az úttesten, mert a járdán nem férni a romoktól, lóden, viharkabát, '56 november eleje, hátha nem csak tűzszünet, hátha már a béke, a végleges, és akkor séta, séta, séta és bámészkodás. Ez az. Láttam. Biztos? Biztos.
Anyám rohan a Keletitől a Belváros felé, a karján hét hónapos csecsemő, rázkódik, zötykölődik, nem sír. Annak a tágra nyílt porcelánkék szemével. Gyorsfénykép. Bemozdult.
A nagyszobában pelenkázott anyám, az ebédlőasztalon, kint zaj, az ablakhoz ugrott, csak, hogy mégis micsoda, lőnek megint? Le a pincébe megint? Én meg az asztalról a padlóra, fejjel. Utána csönd.
Mentők? Kijönnek? Hogyhogy nem, miért nem? Beviszem. Ide, a Péterfybe. Mi az, hogy tele van, attól még a gyerekosztály... Miért nincs gyerekosztály? Akkor a Rókusba... Tudom, telefonon nem lehet, de mégis, maga mentőtiszt... Mi lehet? Nem, nem sírt fel. Elhallgatott. És hallgat azóta. Biztos? Biztos. Neya gyerekosztályra? Hova? Neurológia? Biztos? Biztos.
Futva a Thökölyn, a Rákóczin, középen, a síneken, elvillanó keresztutca-torkolatok, a legnagyobb-szélesebb a körút az Emkénél, emberek, autók, romok.
Emlékszem, hogy nem emlékszem, itt van bent, lent, alul.
Miért nem lehet tudni? Mire valók az orvosok? Benntartani megfigyelésre? Meddig? És ha hetekig nem sír, akkor karácsonyig? És hol? A folyosón is fekszenek, és mindig hozzák az újakat.
Anyám maradt a Rókusban a hét hónapos csecsemővel, velem, azt mondták, jobb, ha nem megy az utcára ilyen időkben, levegőztessen az ablakban.
Együtt levegőztek az ablakban anyám, meg a néma csecsemő, a Rákóczi utat nézték, egy ugrásra a körúttól, véget ért a tűzszünet, és én olyanokat láttam, amit csak akkor láthat az ember, ha fejre esett, és tisztán emlékszem, hogy nem emlékszem.
Apám jött, amikor tudott, megbirizgálta a csecsemő orrát, de az hallgatott kíméletlenül. Apám olyasmit mondott, hogy lenne egy teherautó. Mert ez itt reménytelen. Biztos? Biztos.
Néha tankok, néha füst, sebek, nyögés, a gyerek szopott, levegőzött, nézett, hallgatott.
Nem lehetne valamit mégis, doktor úr? Csak van olyan vizsgálat, amiből kiderül?! Mi az, hogy ki lát az emberek fejébe? Maga miért nem? Engem kérdez?
Mintha azt várta volna a csecsemő, hogy vége legyen mindennek. Akkor azután bőgni kezdett. Épp olyan hirtelen, mint ahogyan elnémult. És éppen olyan könyörtelenül bömbölt, mint ahogyan addig hallgatott. A kis rohadék.
Szóval semmi baja doktor úr, semmi, de semmi? Biztos? Biztos.
Hazafelé a Rákóczi úton, el a sarkokat őrző orosz tankok mellett, hármasban. A gyerek vörösre üvöltötte magát, anyám csitította, boldog volt, hogy hiába csitít engem, apám azt mondta, a teherautó passzé, talán jobb is, csecsemővel nem leányálom.
Úgy kell csinálni, ahogy az orvos mondta a gyerekre: megfigyelés. Nyugi. Megfigyelés. Ha úgy alakul, akkor neki lehet futni később is. Biztos? Biztos. De hátha nem kell. Hátha mégiscsak lehet majd itt élni. Hátha nyugalom lesz itt végre. Biztos?
(A szerző novemberben megjelenő novelláskönyvének nyitó írása.)
