Jöttek és jönnek dúlt keblűek és a közbeszéd, közösségek, a reflexek, a tagozódások, a gesztusok átszövődtek beszédeikkel s a rájuk adott reflexiókkal. (Azért szerencsére a hangjukat viszonthallatók sincsenek egyáltalán kevesen.)

Így aztán, amikor manapság a tizenkét éves kisfiam azt meséli, hogy az újlipótvárosi (!) iskolájában egyes iskolatársai zsidóznak, a velencei iskolai táborban a gyerekek zsidóznak, akárcsak a közeli parkban, csodálkozásra semmi ok.

Azon sincs ok meglepődni, hogy műveletlen városi politikusok rosszvoltából mára visszafordíthatatlan károk keletkeztek a budapesti zsidónegyedben.

Voltaképp az is természetesen illeszkedik a mai közkultúrába, amikor baloldali politikus azon morfondírozik, hogy talán mégis szerencsésebb volna a roma gyerekeket leválasztva oktatni, hadd fejlődjenek az előrébb járók...

Nem bátor képzettársítás, hanem szervesen kapcsolódó jelenség a mindennapi csalások, mint nemzeti fundamentum és közösségtartó technika.

Ide tartozik, hiszen minden baj részben egy tőről fakad: a szembenézés teljes hiányából, az egyéni, közösségi, nemzeti históriák feltáratlanságából, buta védelmi mechanizmusokból, amely hamis önigazolást és persze ellenséget keres a sikertelenség, a lepusztultság, a kiábrándító látvány és szellemi széthullás magyarázataként.

S ide tartozik a mostani ünnep az '56-os forradalom ünnepelhetetlensége is, hiszen a forradalom szép és felemelő pillanatai és kiábrándító kegyetlenségei egyként belesimultak a különböző előítéletes féltudásmasszákba, elmaradt a társadalmi beszélgetés széles körben arról, mondjuk, hogy kinek-kinek a családjában mit jelentettek a forradalom majd a "konszolidáció" napjai.

Így történhet, hogy hungaronácik magukénak érzik Nagy Imre és Bibó forradalmát és így történhet meg az is, hogy egy szocialista képviselő a nyilasokra asszociál a forradalomról.

Ámulva hallgatjuk német barátainkat, akik elmesélik, hogy mi mindent tudtak meg a magán- és közmúltjukból az iratnyilvánosság jóvoltából és milyen megélt és lezárt konfliktusokon vannak túl. Nekünk mindig csak a remény adatik: talán majd most, talán majd ebben a kurzusban végre kiderülhet a saját történetünk/történelmünk. (Közben kitör olykor egy-egy ad hoc botrány, olyankor aláírási ívek kerengnek a néhai ügynök védelmében.)

Magyarországon ma nem fasiszta veszély van, nem is kommunista métely, csak ólmos butaság, szürkület, öntudatos hangos hülyeség. (E summázat talán bántóan általánosítónak hathat, hiszen olykor akadnak jó beszélgetések, gondolkodásra serkentő esszék, szép versek, izgalmas új épületek; az összbenyomás, az egymásra épülő napi élmények ezeket azonban kivételként rögzítik.)

A kormányzati kommunikáció most egy új márkát kíván bevezetni, úgy hívják ezt, hogy: Új Magyarország. A termék vonzó lehet, akik eladni próbálják, azt mondják ez egy olyan hely, ahol fair a play.

Ha történetesen jó kedvünk van, ha éppen nem kellett túl sokat időt eltölteni a jelenvaló Magyarország utcáin, ha éppen nem olvastunk túl sokat a jelen való Magyarország a valódi kérdéseket kitakaró alpári és kínos közéleti himi-humijairól, ha éppen nem kellett bemennünk a jelenvaló Magyarország egyik kórházába sem, vagyis nem taglóz le a reménytelenség, azt érezhetjük: ez jó, csináljuk meg.

Az "Új Magyarország" sikerének egyebek mellett megkerülhetetlen alapkövetelménye, hogy oktatás és kultúra szakemberei, az oktatásra és a kultúrára fordított közpénzek őrei megújult attitűddel forduljanak az emlékezetpolitikai teendők felé.

A feladatokhoz a technikai keretek adottak. A Digitális Nemzeti Kultúra

megteremtéséért mások mellett György Péter már több mint tíz éve szót emelt, s bár a technikai fejlődés tempójával fordítottan arányos sebességgel ugyan, kétségkívül történt ez az. (Nagyszerű, hogy végül is lett Nemzeti Audiovizuális Archívum, bár bohóctréfa, ahogy működik, jó, hogy van digitális irodalmi akadémia, de szégyen, hogy évek óta nem bír frissülni, reménykedésre adott okot, hogy 2003-ban beindult az iskolai emlékezetprogram, de szépen el is halt).

Nyilván mindannyian azt szeretnénk, hogy a gyermekeink megértsék mindazt, amit most megélnek, amikor árpádsávos tüntetőket, vagy éppen kiüresedő állami ünnepeket látnak, ezért megkerülhetetlen, hogy legyen arra valamiféle késztetés, hogy megismerjék szüleik, nagyszüleik megélt történelmét és megismerjék a különböző hagyományokból, kulturális hátterekből építkező barátaik történetét.

Ehhez pedig az iskolai tananyagnak, feladatoknak is késztetést kell adniuk a családok számára, az iskolai közösségek kooperációjának kell ahhoz kialakulnia, hogy egy-egy történelmi esemény számtalan értelmezését a gyerekek, diákközösségek egymással megbeszélhessék az erre kialakított hálózati felületen, amely egyúttal archívuma is lehet a felkerülő történeteknek s a diákok, tanárok diskurzusának. Az így megismert történetek felkelthetik majd a diákok érdeklődését a megannyi, akárcsak 1919-ben, a második világháborúban, 1945-48, '48 és a forradalom között vagy éppen az '56 utáni diktatúrában játszódó vagy e korszakokról szóló jobbnál jobb alkotások s a kor dokumentumai iránt. A családi, közösségi diskurzusok megszületése pedig nem csupán őket támogathatja abban, hogy kialakuljon a személyes kritikai véleményük, amely segíti számukra értelmezni, hogy mégis ők milyen "Új Magyarországot" éreznének magukénak. Mindebben a mainál sokkal átgondoltabb szerepe lehet a közoktatásnak és az ahhoz kapcsolható emlékezetprogramoknak.

És akkor példának okáért mondjuk tíz év múlva abban a majdani Új Magyarországban a középiskolások zöme ismerni fogja családja, közössége felmenőinek 56-os történeteit és a Kádár-korszak alatti családi életútválasztásokat. A sok-sok így megismert történetből kikristályosodott történelmi értelmezésekhez pedig kellő számú és érdekesen tálalt ismereteket kaphat az emlékezetpolitikai gondoskodás és felelősség kialakította magyar nyelvű tematikus honlapo(ko)n, amelyeket kíváncsian kutat s olvas; és ekképp személyesebb és összetettebb viszonya lehet az ünnephez, mint a mai középiskolások zömének ezen az idei október 23-án.