Az első úrban az egyesítés utáni főváros első polgármesterét, a másodikban az akkori főpolgármestert tisztelhetjük. Podmaniczky viszont a városfejlesztésért felelős Fővárosi Közmunkák Tanácsát vezette a XIX. század utolsó harmadában. Ő építette fel a mai Budapestet.

A jelképteremtés szándékát kell látnunk abban a lépésben, hogy ma, Podmaniczky Frigyes halálának századik évfordulóján áll a nyilvánosság elé - egy emléktábla-avatás gesztusával - a magát Podmaniczky Páholynak nevező civil egyesülés. Az a tény, hogy tizenhárom fővárosi civilszervezet összefogott, és döntött, hogy mostantól együtt is hallatja hangját a Budapestet érintő kérdésekben, arra utal, hogy megelégelték a működésképtelen és mind élhetetlenebb város kiúttalan jelenét. Városvédők, a tömegközlekedés elkötelezettjei, az ÓVÁS! radikálisai, urbanisták és egy-egy városrész szerelmesei fognak össze, hogy együtt elég hangosan mondhassák: ennek így semmi értelme.

A huszonnégy önálló városállamra szakadt Budapest közhely ugyan, de az elmúlt tizenhét évben egyetlen politikai erő se próbált meg komolyan tenni ellene. Olykor elő-előveszik persze a témát, "szeretik Budapestet", de mára bebizonyosodott, hogy nem érdekük a tarthatatlan állapot feloldása. Huszonnégy önkormányzat ugyanennyi hatalmi játszma ígéretét, önálló költségvetést, kialakítható klientúrát, helyben mindennél fontosabb döntési pozíciót jelent; nincs az a politikai erő, amely önként feladna ennyi jót. A végeredményt pedig látjuk mindannyian. Egy fejlődésében megrekedt, építészetében kaotikus, közlekedését illetően élhetetlen, parkolási rendszerében pedig szimplán korrupt Budapest veszti el a szemünk láttára a pozícióit a térségben.

Parlament és önkormányzatok, magyarán minden párt egyetértésére volna ahhoz szükség, hogy új fővárosi törvény váltsa föl a bizonyítottan működésképtelent. Az ötödik ciklus igazolja, hogy erre nincs esély. Érthető tehát a civil indulat, hogy ha a klasszikus - állami és helyhatósági egyetértéssel létrehozott - Közmunkatanács felállítására most nem látszik is lehetőség, legalább a nyilvánosságnak szánt kampánnyal jelezzék, hogy volna mit megoldani, sőt lenne is hogyan. Talán naiv a hit, hogy a jelenlét, az összehangolt fellépés, a józan civil hang majd eredményre vezet. De az kétségtelen, hogy míg a politika másfél évtized alatt csak azt bizonyította, át se lát az utca túloldalára, a most összefogók már mentettek meg épületeket, hívtak életre tömegközlekedési járatokat, avattak értékké olyasmit, ami korábban kutyát se érdekelt.

Kamermayer és Ráth hivatalnok volt. Egyik a város, a másik az állam embere, de közös elszánásukat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy támogatásukkal Podmaniczky és a Közmunkatanács megteremthette a mai Budapestet. A mai fővároson viszont már az sem segítene, ha a maiak helyett nem részben, hanem egészben gondolkodó, nem párt-, hanem közérdeket szem előtt tartó hivatalnokok vezetnék. Csak remélhetjük, hogy legalább egy új Podmaniczky képes lenne elérni a főváros újraegyesítését.