Reform az orvosokért is!
A demokratikus szellemű vita alapszabályait durván megszegve Németh György minden bizonyítás és érvelés nélkül azzal vádolja meg az egészségügyi reformok kidolgozóit, hogy kezdettől fogva az orvosokba vetett társadalmi bizalom megingatására törekednek (Orvosok és reformok, október 12.). Feltételezése szerint a tárca és a kormány úgy okoskodott, hogy „a hálapénzt nem csupán elfogadó, hanem kizsaroló, azt ráadásul az adó megfizetése nélkül zsebre tévő, téves diagnózisaikkal betegeik életét megrövidítő orvosok ugyan miféle alapon bírálhatnák a kormány lépéseit?” Németh György nem is áll itt meg, a következő bekezdésben közvélemény-kutatási adatokat idézve azt bizonygatja, hogy a kormány kudarcot vallott, mert az emberek továbbra is bíznak az orvosokban. Vagyis nemcsak aljasok vagyunk, de pancserek is.
Így könnyű érvelni - de tisztességtelen. A magam és sok küzdőtársam nevében a leghatározottabban visszautasítom az efféle feltételezést. Mindannyian tudjuk, hogy az orvos-beteg kapcsolat kulcseleme a bizalom, ha a beteg nem bízik az orvosában, az alapvetően hátráltatja a gyógyulását. Épp ésszel senki nem akarhatja e kapcsolat romlását. Némethnek semmi oka nincs feltételezni, hogy a tárca élén egymást váltó miniszterek (dr. Molnár Lajos, dr. Horváth Ágnes) és első vonalbeli beosztottaik, akik maguk is orvosok, ne lennének tisztában ezzel az alapvető összefüggéssel.
Vegyük észre, hogy Németh nemcsak a kormányzat, az egészségügyi tárca, a reformok mellett álló köztisztviselők és szakértők becsületébe gázol bele. Erre akár még legyinthetnénk is, mostanában mindennapos az efféle alantas támadás. Németh azonban végső soron az orvostársadalmat is mélységesen megalázza. Mint cikke későbbi részéből kiderül, a tényeket ő sem vitatja. Ő sem a Holdról jött, tudja, hogy a hálapénz adózatlan jövedelem, amely magán viseli a korrupció számos jellegzetességét, és azt sem vitatja, hogy születnek orvosszakmai tévedésből eredő rossz döntések is. Németh nagy lendületű általánosítással minden orvost reformellenesnek minősít, s azután - cikke második, nagyobb terjedelmű részében - számos történeti adalékkal szolgál ezen feltételezésének igazolásához.
Nekünk sokkal jobb véleményünk van az orvostársadalomról. Tudjuk, mert számtalan felmérés igazolta, hogy a hálapénzt az orvostársadalom jelentős része is utálja, szeretnének megszabadulni tőle. Tudjuk, mert napi kapcsolatban állunk sok tucat orvos barátunkkal és kollégánkkal, hogy a minimális szakmai feltételeknek meg nem felelő, és ezért bezárásra ítélt kis kórházak orvosai maguk is tudják, hogy kiszolgáltatottak, kényszerhelyzetben vannak. Inkább szeretnének olyan korszerűen felszerelt nagyvárosi, megyei vagy országos hatáskörrel rendelkező kórházban dolgozni, ahol rendelkezésre állnak a magyar viszonyok között is megfizethető gépek, berendezések és műszerek. Ők is jobban éreznék magukat ott, ahol a hét minden napján folyamatos a gyógyítás, s ezért van mód a megfelelő specializációra, ahol van elég ápoló és takarító is.
Az orvosok többsége igenis reformpárti - minden felmérés ezt bizonyítja. A részletekben óriási viták vannak, de tudják, hogy szükség van a struktúraváltásra, egyetértenek azzal, hogy végre jöjjön létre egy, a nyugat-európai normáknak megfelelő, valódi társadalombiztosítás. Tudják, hogy a bérek rendezése nemcsak lehetetlen a vágyaknak megfelelően, de átfogó reformok nélkül az ellátás javítását vagy a rossz szisztémában dolgozó orvosok és szakdolgozók megelégedettségét sem lehet elérni. Sőt, azt is tudják, hogy az összefüggés valójában éppen fordított: csak egy normálisan működő biztosítási rendszer teremtheti meg a feltételeit annak, hogy a jól dolgozó orvos munkáját jól megfizessék.
Más kérdés, hogy a hagyományos orvosszerepbe nem illik bele az „átlag-orvos” - pláne a fiatal orvos. Az ő véleményükre a média sem kíváncsi. A rádió, a tévé és az újságok nyilvánossága előtt leginkább a szakmai vezetők, kivált az intézményvezetők szerepelnek, akik a hálapénz és a gyógyszermarketing legfőbb haszonélvezői, valamint az ő véleményformáló erejüktől tartó egészségpolitikusok. Ugyanazok, akik már 1997-ben is meg voltak sértve az egészségügyi törvény betegjogi fejezete miatt; mert micsoda dolog, hogy (nemcsak Európa-szerte, de nálunk is) tájékoztatni kell a beteget, aki ráadásul beleszólhat, hogy mi legyen vele.
Minden tisztességes reform a megszerzett előjogok, a megszokott kiváltságok, a közért viselt felelősséget nem vállalók ellenében tör utat magának. Mi minden javasolt változtatás esetében azt néztük: hogyan lehet javítani az eddig elnyomottak helyzetét, hogyan lehet az állam - azaz mindannyiunk - jövedelemét megcsapolókat, az állami eszközöket szemérmetlenül a maguk javára hasznosítókat arra kényszeríteni, hogy azt tegyék, ami a dolguk: a betegek, a biztosítottak szolgálata.
Azt persze nem lehet és nem is próbáljuk eltitkolni, hogy az egészségügyi reform eddig meghozott intézkedéseinek - a gyógyszerpiac átalakításának, az Egészségbiztosítási Felügyelet létrehozásának, a nyilvános várólistáknak, a gyógyító munka mérésének stb. - továbbá a még előttünk álló biztosítási reformnak a legfontosabb célja a szolgáltatásokat igénybe vevő állampolgár (a beteg) pozíciójának erősítése az egészségügy valamennyi más szereplőjével szemben. Azt akarjuk, hogy a beteg kevésbé legyen kiszolgáltatva, több és megbízhatóbb információkkal rendelkezzen, növekedjen választási szabadsága. Persze minden reformban van, aki nyer, és van, aki veszít. De látni kell, és meggyőződésünk szerint az orvosok és szakdolgozók többsége látja is, hogy a reform nem ellenük, hanem a rosszul működő gyógyító intézmények és a monopolhelyzetben felelőtlen döntéseket hozó állami, önkormányzati és politikai hivatalok ellen irányul.
Még egyszer és összefoglalásul: a reformküzdelem a betegek érdekében folyik, de az orvosokért és az eredményes gyógyításhoz elengedhetetlenül szükséges szakdolgozókért is.
A szerző közgazdász, az egészségügyi reform
egyik kidolgozója
