A szerző irodalomtörténész

De miért nevezik a régebbi Pompierilor teret a Megbékélés parkjának? - kérdezett tovább, és ekkor alaposabban rátekintve, a szemében megpillantottam egy kíváncsiságon túli valamit. Azért, domnule, mert bizony voltak konfliktusaink. Tudja mit? Inkább vigyék haza azt a Szabadság-szobrot - mondta, amikor kifizettem. Hova haza? - Hát Magyarországra...

De nem kívántam történelemórát tartani olyannak, akiről lerítt a rosszhiszeműség, aki bennem lerombolhatná az eszményt, amit az előbbi ünnepség oly méltón megelevenített, és amit maga az aradi polgármester is megfogalmazott a maga módján. Mintegy negyvenmilliárd lejről beszélt, amit a tér "végleges kialakításába" még be kellene fektetnie az önkormányzatnak. Egy békepark "végleges kialakítása": facsemeték, évelő virágtövek, padok, rendszeres tisztogatás, gyomlálás, öntözés... Nem nagy dolog, végeredményben. A rendezett, bár eléggé csupasz térbe én bele tudok képzelni ötvenéves fákat. Ide például platánok illenének. Meg sok-sok örökzöld, ami azt hirdethetné, nem lehetetlenségre áhítozik a Szózat-beli vágyunk: "Az nem lehet, hogy annyi szív / Hiába onta vért..." Azaz: volt és van értelme sokak áldozatának, és egyszer talán sikerül megtanulnunk nem csupán halni, hanem - ahogyan Markó Béla hangsúlyozta - élni is közös ügyekért. Viszont a két nemzet himnuszának egymás utáni elhangzása számomra dermesztően közel hozta a kölcsönös ellenségképeket, mindkét szöveg első szakasza tartalmazza ugyanis az ellenség fogalmát. Ez a motívum működik még a román taxisofőrben, és ez ébresztgetheti ma rituálisan, alkalmanként a magyar szélsőjobb gyűlöletét is más nemzetek iránt. Orbán Viktor nagyváradi árpádsávos kampányolása ilyen, románok és magyarok alá adott lovat, ez pedig reánk, erdélyi magyarokra nézve életellenes megnyilvánulás.

Mennyire beszédes a Szabadság-szobron az a pár nőalak, akik mindannyiunkat képviselnek. A nőket, akik gyereket dajkáltak, tűzhelyet őriztek, szántottak és vetettek, társai és főleg szolgái voltak minden rendű és rangú férfiaknak, akik a nemzeti "szent" ügyekben fegyverrel-tollal csatáztak.

Az asszonyok vére azonban nem olyan látványosan folyik el, az sohasem nemzeti, hanem jobbára még mindig magánügy marad. Az is, mit érez, amikor a sok stressz miatt elvetél, mert ha nem is vérre menően, de körülötte még mindig megveszekedetten. Világos után is, ó jaj, még mindig, egymásnak esnek a férfiak!

És mikor nem csatáztak? Mikor volt béke, hogy nyugodtan szüljön a kismama, csendben szoptasson és ringathassa a közös gyermekeket? Mennyire van valóban köze a csemetékhez annak a társnak, aki fegyverek pillanatnyi nyugvása közepette is mindig a közviadalt keresi? Élettárs-e valóban, aki naponta öl agresszív szavaival? A gyermek biztonsága, vagyis a béke, a hímsovén politikai osztályok számára - néhány honfit kivéve - nem látszik kielégítő mértékben közügynek.

Ha "fogy a magyar nemzet", hát ezért is fogy. Mert miközben a globalizált világ is egyetlen kihangosított agóraként kebelezi be a magánéletünket, a magyar családok tere megszűnik gyermekközpontú otthonnak lenni. Legkevésbé önmagunktól véd.

Ady Endre írja Nekünk Mohács kell című versében: "Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem: / Én magyarnak születtem. / Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon, / Üssön csak, ostorozzon. // Ha van Isten, földtől a fényes égig / Rángasson minket végig. / Ne legyen egy félpercnyi békességünk, / Mert akkor végünk, végünk." Nekünk Világos kell?

A Vesztőhelyet övező kordon körüli tömegben, a reggeli koszorúzás előtt hálásan hallgattam az evangélikus lelkészt, aki az áhítat alapjául János evangéliumából választott igét: "Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért." (János 15:12-13.) Demokráciában ez azt is jelentheti, hogy - példaértékűen - Krisztus szavát követve, lemondok egoizmusomról, a saját hatalmam irgalmatlan érvényesítéséről azok közösségéért, akiket szolgálni vélek.