Az a hihetetlen Berlinben, hogy itt minden érdekel valakit. Hiába ígérnek három ősbemutatót fiatal zeneszerzőktől, mégis megtelik a Művészetek Háza nagy terme. Az egyik fal üveg, és a Brandenburgi kapura néz, de mintha csak én bámulnék ki vágyakozva, a többiek megadással viselik a beszédeket, pedig a magyar követséget képviselő Bóta Zsolt kínos dolgokat mond: "Ligeti zenéje olyan, mint a XX. század, kicsit kakofón..."

Ligeti Györgyöt azért emlegetik, mert a zeneszerzői verseny Hommage á Ligeti, úgy is írták ki, hogy a Kamarakoncert együttesére írják a műveket. Az eredményhirdetés előtt vagyunk, itt a zsűri, Eötvös Péter, Jeney Zoltán és Hanspeter Kyburz, itt a három legjobbnak ítélt mű és a szerzők, Martin Grütter, Horváth Balázs és Kőszeghy Péter. Elmondhatják, hogy vajon Ligeti szellemének megfelelően undogmatisch és kompromisslos műveket ír-
tak-e. Igazából erre egyikük sem tud válaszolni, de legalább látni lehet őket. Horváth Balázs jó angolsággal válaszol, nyugodtan magyarázza, hogy milyennek képzeli a művét. Kicsit úgy viselkedik, mintha a saját öregapja lenne, de nem áll roszszul neki, külseje egyébként is kicsit a fiatal Kurtág Györgyre emlékeztet. Martin Grütter a három döntősből a legfiatalabb, kezét tördeli, rettenetesen ideges, míg Kőszeghy Péter mintha kifejezetten élvezné, hogy megmutathatja magát, élvezettel és jól beszél németül.

Aztán jön a zenekar, a Ligatura Berlin, a karmester, Gábor Ferenc, és ránk szakad az ég. Az ember nem lát ki a hangzuhatagból, nem érti, mi miért van, van-e rend, és ha igen, hogyan, az egész nagyon csúnyán is szól, de erről az üvegfalú terem is tehet. A zűrzavar után a kezét tördelő német fiú áll ki meghajolni, szóval ez volt a beszédes című: sacred river ALPH's meanders mazy mad & measurless. Azzal mindenesetre senki nem vádolhatja a szerzőt, hogy kompromisszumok útján kereste volna a közönség kegyeit. A következő szám Kőszeghy Péter műve, a Mortualium, a nyelv, amelyet beszél, közelebb áll a követhetőhöz, de Kőszeghy nem beszéli szépen ezt a zenei nyelvet, illetve, talán itt fontos hangsúlyozottabban mondani, én nem találom hozzá a kulcsot. A harmadik darab Horváth Balázsé. Kurtágosan rövid tételek, ligetis megoldások, az egészben van valami profizmus, hogy így kell szólnia egy XXI. század eleji modern muzsikának, ami számomra nem vonzó, de a közönség értékeli. Sőt, a zsűri is értékeli, mert ez a győztes mű, a másik kettő megosztott második helyet kap. Nyilván ők tudják jobban, de nekem úgy tűnik, hogy egészen mást mondanak, mint amit tesznek, a zeneszerzői profizmust értékelik, és nem az eredetiséget, önmaguk és Ligeti örökösét mutatják meg, és nem az új út keresését díjazzák.

Ha haszontalannak tűnik is az akció, talán mégsem az, talán új szerzők találnak utat, nem is a közönséghez, de a régebbi új szerzőkhöz. És van egy közönség által húzható haszon is: ezek után a darabok után Ligeti és a Kammerkonzert valóságos felüdülés, az ember érzi a rendet, hogy a hangok nem véletlenül követik egymást, így aztán mindenki nyer a koncerten, ki díjat, ki tapasztalatot.

(Hommage á Ligeti - Akademie der Künste, Berlin)