A cikk azonban a zárómondat kedvéért íródott, mely szerint én félrevezettem a tüntetőket. A rágalmazó rendre utasítása kötelesség, ez elől nem térhetek ki. A koncepciós csúsztatás már a dátumnál kezdődik: Bauer a megmondhatója, miért nem a szeptember 8-i tizenötezres tömegtüntetésről beszél, melynek a Kossuth téri gyűlés 10-én csak utózöngéje volt. A felbujtó nem én voltam (a csoportosan elkövetett izgatás és felforgatás pedig súlyosbító körülmény lehetne), hanem az Országgyűléshez, újabban az Alkotmánybírósághoz forduló 62 aláíró, köztük közéletünk kiválóságai, volt és jelenlegi vezető köztisztviselők. Az ő álláspontjuk támogatására szervezett felvonulást az Élőlánc Magyarországért.

Nem a privatizáció ellen! Ezt minden nyilatkozatunkban hangoztattuk.  Az államosításkor „ebül szerzett jószágnak”, az állam üzleti vagyonának magánosítását általában helyeseljük. Ez a folyamat azonban lezárult, állítja a mostani törvény preambuluma, és valóban. Az új törvény mégsem biztosít a köztulajdonnak a magántulajdonnal azonos színvonalú védelmet, elmulasztja a jó másfél évtizede fennálló alkotmányellenes állapot megszüntetését, és meg sem kísérli, hogy az alkotmányban szereplő „nemzeti vagyon” fogalom értelmét az alkotmányozó írásba foglalt szándékának megfelelően megkülönböztesse az „állami tulajdon” fogalmától.
Az alapvető közfeladatok (pl. kormányzás, oktatás, gyógyítás) ellátását szolgáló ingatlanvagyon a legtöbb országban köztulajdonban van. Ahol hozzáláttak a közszolgáltatások üzleti vállalkozásba viteléhez, az eredmények nem igazolták a várakozásokat: a költségek emelkedtek vagy az ellátás színvonala romlott. A járulékfizetésre kötelezett állampolgárok pénzével gazdálkodó társadalombiztosítás átalakítása üzleti vállalkozássá - a járulékfizetési kötelezettség fenntartása mellett - nonszensz: vagy a nyereségelv, vagy a szolidaritáselv sérül; vagy a vállalkozó garantálja az ellátás színvonalát érdekei rovására, vagy a kormányzat (az adófizető pénzéből) a vállalkozó nyereségét. Támogatjuk a kiegészítő magánbiztosítást, támogatjuk orvosi magánvállalkozások alakulását a kevésbé tőkeigényes járóbeteg-ellátásban. Ahol van szolidaritáselvű társadalombiztosítás, a „drága” betegségeikkel sehol a világon nem a magánkórházakat keresik fel a betegek (a milliomosokat kivéve). Ha Bauer nem ismeri a nyereségelvű egészségügy bírálóinak érveit és adatait, ne dicsekedjen vele, hanem tanulmányozza őket!

Valóban nem hiszem, hogy minden privatizáció kedvezne a piaci versenygazdaságnak. Miféle verseny támad ott, ahol az állam természetes monopóliumokat ad magánkézbe? („Fiacskám, holnaptól nem a Kiss és Tsa vizét folyatjuk a csapból, hanem a Kovács és Tsa vizét!”) Lehet-e piaci a kapcsolat orvos és betege (pontosabban: a kórházi menedzsment és a beteg), diák és tanára között, ahol a vevő nem tudhatja pontosan, mire van szüksége, és hogy azt megkapja-e? Élénkíti, vagy ellehetetleníti a hazai piacgazdaságot, ha a privatizált közvagyonból - a nemzeti földalaptól a biztosítókon át a stratégiai vállalatokig - pénzügyi befektetők és nemzetközi óriás cégek részesülnek, tovább rontva a hazai szereplők versenyesélyeit?

Ami pedig az állam szerepét illeti, a Bauer által töredékesen idézett - meghamisított - mondat eredetileg így hangzik: „A sikeresnek mondott országok, éppen ellenkezőleg, az elmúlt kétszáz évben a növekedés, illetve a válságból való kilábalás kritikus korszakaiban nem csökkentették, hanem növelték az állam  mozgásterét, és változatos, olykor kíméletlen eszközökkel juttatták előnyhöz a hazai gazdaságot.”

A terjedelmi korlátok lehetetlenné teszik, hogy a pamflet minden  megjegyzésére válaszoljak. Bauer a neoliberális falvédő ismerős mintáit sorra beleszőtte előadásába. Nem vezette félre híveit, hozta a szokott formáját.

A szerző író