Érdekes volt újra látni az 1990-91-ben eltűnt számtalan Lenin-, Marx-, Engels- és Kun Béla-szobrok közül a legjobbakat, hasonlóan az 1919-es „dicsőséges 133 napot” megörökítő alkotások egyikét-másikát. Az úgynevezett rendszerváltás korszakában természetes volt, hogy az előző szisztéma minden relikviájától meg kell szabadulni, sőt bizonyos történelmi tényeket el kell (lehet?) titkolni. Az már akár a történelmi inga egyfajta kilengésének is mondható, hogy a múlt egy részének újraértelmezése egyenértékű a történelemhamisítással.

Sétálva a szoborparkban két domborművön megakadt a szemem, különösen annak tudatában, hogy néhány nappal voltunk október 15, a nyilas hatalomátvétel szomorú évfordulója előtt.

Az egyik a – valóban hithű kommunista fiatalember – Kreutz Róbert emléktáblája volt. A Szálasi féle hatalomátvétel után Budapesten több oldalról is szervezkedés indult a nyilasok és a megszálló németek ellen. Sajnálatos, hogy ezek a kezdeményezések nem tudtak komoly embertömeget megmozgatni, maguk mögé állítani. A helyzetet súlyosbította az árulás és a lebukás állandó és valós veszélye. A föld alatti ellenállási mozgalom csúcsszerve a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottság (MNFFB) volt. A Bizottságot megpróbálták a lehető legszélesebb politikai platformon létrehozni: gyakorlatilag minden német- és nyilasellenes erő képviseltette benne magát. A szervezet élén Bajcsy – Zsilinszky Endre állt, míg a mozgalom katonai vezérkarát Kiss János altábornagy vezette. A kommunista pártot, illetve ifjúsági mozgalmat Pataky István, Pesti Barnabás és Kreutz Róbert képviselték. Az MNFFB-t egy árulás folytán november 22-23-án a Nemzeti Számonkérő Szék csendőrkülönítménye felszámolta, a vezetőket letartóztatta. A lefolytatott eljárás végén Kiss Jánost és tiszttársait, Tartsay Vilmost és Nagy Jenőt december 8-án a Margit körúti fegyház udvarán kivégezték. A többi letartóztatottat a szovjet ostromgyűrű bezárulta előtt a sopronkőhidai börtönbe szállították. Az itt lefolytatott perek végkimenetele sem lehetett kérdéses: december 24-én kivégezték Bajcsy–Zsilinszky Endrét, Pataky Istvánt, Pesti Barnabást és Kreutz Róbertet. A kivégzésre 50 pengőért az utcáról összeszedett nyilas suhancok vállalkoztak.

Számomra érthetetlen, hogy a nyilasok és az ország megszállása ellen fellépő Kreutz Róbert emléktábláját miért kell(ett) egy szoborparkba száműzni? Mindennek ma már nincs pozitív üzenete?

A másik - számomra felfoghatatlanul száműzött - mű a budai önkéntes ezrednek állított emléket. Ebben az alakulatban több mint 2500 magyar önkéntes harcolt a nyilasok és a megszálló német alakulatok ellen az ostrom utolsó szakaszában a budai oldalon. Vezérkara jórészt ludovikás tisztekből állt, akik a szövetségesek által is elismert debreceni ideiglenes kormányt tekintették legitimnek. Az ezred részt vett a védők február 12-ei kitörési kísérletének visszaverésében. Ennek elismeréséül a Vörös Hadsereg vezetői engedélyezték, hogy a Budavári Palotára a magyar zászlót is kitűzzék, valamint magát a palotát is magyar katonák vették át a kapituláló német csapatoktól.

Ungváry Krisztián történész így értékeli a budai önkéntes ezred jelentőségét: ”A magyar katonák megjelenésének már önmagában nagy hatása volt a lakosságra, a szovjetek oldalán harcoló önkéntesek sokakat megmentettek az erőszakoskodástól, és számtalan magyar katonát vettek rá a harcok befejezésére. Bár maguk is hatalmas veszteségeket szenvedtek, megrövidítették a főváros ostromát és ezzel az áldozatok számát is csökkentették.” (Budapest Ostroma, Bp., Corvina, negyedik kiadás, 259 o.)

Miközben az elemi erőkkel dacoló, forgalomból kivont emlékek között bandukolunk külföldi barátommal, azon merengek, vajon a modern, európai Magyarországnak nem őket, a nyilasok és a megszálló német csapatok ellen fellépő magyar hazafiakat kellene erkölcsi példaként állítani a jövő nemzedékei elé? Tényleg az a normális, ha Kreutz Róbert és a budai önkéntes ezred tagjainak emlékét egy szoborparkba száműzi a nemzet?  

A szerző történész