Politikai vizekre hajózva, a bakigyártással az elmúlt héten sem maradt adós az újság. Legfeljebb az történt, hogy a lap nem magától, hanem az informátor szavainak továbbadásával tévedett. Csakhogy nem akárkinek a szavaival:
„Sólyom: magára hagyott társadalom” – ez volt a köztársasági elnök csereháti látogatásáról tudósító cikk címe. Amit ama kijelentés alapján adott a szerkesztő, amelyet az államfő tomori sajtótájékoztatóján tett. Sólyom Lászlónak szíve joga, hogy a látványról, amivel szembesül, milyen véleményt alkot. De azért a tényeket ő sem kerülheti meg. Az államfő szerint nagy gondjuk a térség településeinek, hogy az európai uniós forrásokból remélhető támogatásokhoz képtelenek előteremteni a szükséges önrészt. Ezért a pályáztatás jelenlegi szabályait felül kell vizsgálni – vonta le a következtetést. Nos, az interneten barangolva, véletlenszerűen az alábbi programokról lehet olvasni az amúgy a legnehezebb helyzetben lévőnek minősített vidéki térség, a Cserehát megsegítésére:

1. A magyar kormány és az ENSZ Fejlesztési Alapja 2005 novembere óta futó programja – összesen több mint 150 millió forint értékben –, amelyhez azoknak, akiknek a tízszázalékos pályázati önrész felmutatása gondot okoz, ez utóbbi önkéntes munkával és ingyenesen felajánlott szolgáltatással is megváltható.
2. A Csereháti Településszövetség a Regionális Fejlesztés Operatív Programja keretében EU-forrásokból és hazai támogatásból összesen 144 millió forintot kapott, ami teljes mértékben fedezte a szóban forgó projekt költségét.
3. Létezik az úgynevezett EU Önerő Alap, amelyet az önkormányzatok az uniós pályázatokhoz szükséges saját forrás kiegészítéseként vehetnek igénybe.
4. Az Észak-magyarországi Operatív Program Turisztikai attrakciók fejlesztése című pályázat keretében az önrész előteremtéséhez az érintettek mind az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztériumtól, mind a már említett Cserehát-programból „kiszolgálhatják magukat”.

Summa summarum: ezek így együtt talán mégsem a magára hagyatottságot támasztják alá, legalábbis nem abban az árnyalatlan formában, ahogyan azt Sólyom László előadta – és ahogyan azt a Népszabadság megírta.
Lex Mol: elismerésem, a lap az utóbbi napok egyetlen fontos mozzanatát sem mulasztotta el. Tóth Levente idevágó kommentárja pedig igencsak jól sikerült dolgozat volt a harmadik oldalon.

Végül is az olvasó, ha eddig nem látott volna tisztán a dolgokban, most végképp megbizonyosodhatott, hogy a „stratégiai cégek védelmének” jelszava – amit Orbán Viktor is fontosnak tartott megemlíteni a törvény parlamenti megszavazásakor – mögött kőkemény egyéni érdekek pártolása folyik, vállalva akár az Európai Unió rosszallását is. Akiknek a pozícióját most bebetonozták, azok részben a Mol-menedzsment tagjai – függetlenül attól, hogy bírnak-e, és ha igen, mekkora tulajdoni hányaddal –, illetve személy szerint Csányi Sándor, az OTP Bank elnök-vezérigazgatója és egyben a Mol alelnöke, aki messze a legnagyobb egyéni tulajdonos az olajvállalatban.

Rendkívül érdekes ebből a szempontból a Bokros Lajossal folytatott beszélgetés a lap múlt szombati számában: a volt pénzügyminiszter igen élesen fogalmaz, az új törvényt „az állam bekebelezésének” kísérleteként írja le, és – oroszországi példák alapján – egyfajta oligarchikus rend kialakulásának veszélyére figyelmeztet. Bokros megállapításainak egyetlen gyengéje talán éppen az, hogy adós marad a nevek említésével – ilyen értelemben Tóth Levente fent említett írása is többet mond nála –, de pengeéles szavaira mindenképp oda kell figyelni. Ugyanakkor az általa példaként említett Szlovákiában és Horvátországban – Meciar, illetve Tudjman a hatalomból való távozását követően – ezek a kísérletek megbuktak, és plurális tulajdonviszonyok jöttek létre a külföldi tőke meghatározó szerepe mellett.

Az elmúlt két hét sem a hazai, sem a nemzetközi történéseket illetően nem nevezhető éppenséggel eseménytelennek. Azt hiszem, ami a főbb témák közlésének helyét és terjedelmét illeti, a lap jól súlyozott a bel- és a külpolitika, vagy éppen a Nobel-díjak odaítélése között. E szempontból egyszer éreztem a címoldali nagyképpel illusztrált kezdést és a második oldali részletes folytatást túlzónak, alaptalannak: Lakitelek huszadik évfordulója ügyében. Orbán szalutálása az első sorban ülő Csoórinak és Csurkának inkább a Hócipőbe való jelenet volt – azóta ez a kép meg is jelent ott –, az amúgy teljesen jelentéktelen rendezvény részleteinek bő taglalása pedig értelmetlen.

Ami a külvilág legfontosabb történéseit illeti: nem értem például, hogy Putyin önmagát továbbörökítő beszéde miért 24 óra késéssel került a címoldalra – előző nap még eldugott kis tudósítás volt róla belül az újságban –, mint ahogyan annak az okát is szeretném tudni, hogy alig egy héttel az október 21-i lengyelországi választások előtt miért nem lehetett olvasni a Népszabadságban a közeledő „államcsínyről” – legalábbis ahogyan Adam Michnik fogalmazott a varsói Gazeta Wyborczában. Bill Clinton felbukkanása Budapesten – még ha a pénz volt is a mozgatórugója – jól csengett egybe Al Gore pár nappal későbbi Nobel-díjának hírével. Kár, hogy a Clinton-látogatás kapcsán megjelent, a felesége, Hillary elnökjelölti esélyeiről szóló cikkben arról nem esett szó, hogy a New York-i szenátornő annak idején szintén megszavazta az iraki katonai beavatkozást.

(Az értékelésbe nem került be a Népszabadság elmúlt hetének legnagyobb visszhangot kiváltó történése, az, hogy az internetes kiadásában – a NOL-on – igen rövid időre megjelent egy tévesnek bizonyult hír, amely szerint Horn Gyula volt miniszterelnök meghalt volna. Erről ebben az írásban nem eshetett szó, a hibás közlés ugyanis a nyomtatott lapban nem jelent meg – a szerk.)