Fennforgás
Ezt megelőzően pontosan három esztendeje járt nálunk a Kínai Nemzeti Cirkusz Shandong tartományból, azaz Kína keleti, tengerparti részéről érkezett együttese. Akkor is megírtuk, most sem mulasztjuk el megemlíteni, hogy a tartomány fővárosa Jinan, a kínai akrobatika egyik szülőhelye, ahol a régészek i. e. 206-ból származó, agyagból készített akrobatafigurákat is találtak.
A most látható akrobata figurák ezzel szemben egyáltalán nem idősek, éppenséggel nagyon is fiatalok, de máris kitűnő artisták. Előadásukban erősen őrzik a hagyományokat, ám megjelenésükben feltétlenül újszerűek. Csaknem összefüggő műsorfolyamuk éppúgy idézi az úgynevezett pekingi operát (amely jellegzetes zenekíséret mellett a kétezer éves kínai népi játékokat mutatja be, ekképpen köze nincs az általunk operának nevezett műfajhoz), mint a ma divatos művészcirkuszi előadásokat.
Az artistáknak ezúttal sincs nevük, külön műsorszámuk is alig, a produkciók fortélyos hangeffektusok, máskor kínai hangulatú muzsika, sokszor ma divatos elektronikus zene kíséretében szívélyesen hömpölyögnek egymásba. És bár káprázatosak, nyoma nincs bennük erőlködésnek, kétes izgalomnak. A művészek magabiztosak, fiatalok, a lányok gyönyörűek, a jelmezek hibátlanok. A manézsban nagyobb csoportok kavarognak részben a revüjelleget erősítve, részben meg azért, hogy bizonyítsák, a kínaiaknak mindenféle előadóból több is van: nekik mindig van másik... Csoportosan zsonglőröznek a napernyőkkel, a szalmakalapokkal, a diabolóval, de a lehetetlen pozitúrákba csavarodó kígyónőből is egyszerre négy tekereg a porondon, és kerékpáros akrobatából is annyi van, hogy akár tizenketten is képesek felzsúfolódni egy biciklire. Semmi poros maflaság, semmi kínlódás, semmi sértettség. Az embernek egy pillanatig nincs olyan érzése, hogy a kínai artistákat valami őrült bizonyítási vágy fűti, csak mert a világ kissé átlépett az ősi cirkuszi attrakciók jelentősége felett, ők meg ott maradtak, mint trónfosztott, kisemmizett királyok. Tartás, rokonszenves öntudat, valamint fölényes szakmai tudás jellemzi a kínai artistákat, és teljesen mindegy, hogy ördögien ügyes, csoportos zsonglőrszámot adnak elő, székekből épített torony tetején billegnek a kupolában, vagy éppen, mivel a kínai cirkuszokban csak elvétve fordulnak elő állatszámok, ezeket helyettesítve káprázatos oroszlánjelmezben egyensúlyoznak egy hatalmas gömbön. És ez a magabiztosság jellemző azokra az egyébként pilincka artistalányokra is, akik hibátlanul megcsinálják azt az emelőszámot, melynek során egymásra kapaszkodva, kényes egyensúlyi helyzetekbe függeszkednek, és amelyet mifelénk aranyra festett izomemberek szoktak szervírozni a közönségnek. Talán csak a bohócok nem lakják be teljesen a manézst, de még velük sincs különösebb baj.
Ülünk a nézőtéren, és nézzük a fennforgást: hol a zsonglőrkellékek forognak fenn a levegőben, hol az úgynevezett lírai levegőszámot mutató artisták, hol meg a repülő emberek, akik átugorják a legkisebb és a legmagasabb karikát is. Nézzük őket, és egyre biztosabbak vagyunk abban, hogy épp csak repülni nem tudnak, de amúgy átvetődnének bármilyen magas akadály felett.
Ebből is látszik: egy átlagos artistának a kínai nagy falat.
