Nem nagyon lehet olyan emberrel találkozni Magyarországon, aki ne lenne meggyőződve róla, hogy az állam különböző intézményei által pályázati úton elosztható szűkös erőforrások megszerzéséhez politikai kapcsolat kell, és a támogatás ára a pályázaton elnyert összeg bizonyos hányadának visszafizetése. A Zuschlag-ügy csak nyílttá, kétségbevonhatatlanná és kikerülhetetlenné tette azt, amit eddig is csaknem mindenki sejtett. A botrány látni engedi, a politikai befolyás miképp használható fel valamely párt kaszszájának feltöltéséhez. Amibe belepillanthattunk, az minden bizonnyal nem néhány pénzéhes politikus elkülönült akciója, hanem a politikai pénzügyek kiépült működési rendje.

A véletlen úgy hozta, hogy a botrány amúgy is rendkívül meggyengült politikai helyzetben érte a szocialista pártot, s a szavahihetőségi válság már az aktuális esettől függetlenül is alapjaiban fenyegette a kormány politikai kezdeményezőképességét. A Zuschlag-ügy következménye a teljes paralízis lehet. Már eddig is erősen kétséges volt, hogy járható-e az az út, amit a koalíció a tavaly őszi válság nyomán választott: öszszeszorított foggal megpróbálni átvészelni a nehéz időket, bízva benne, hogy a reformok (ha lesznek) lassacskán elfogadást nyernek és elismerést hoznak, illetve az elosztható európai uniós támogatások feledtetik a korábbi sebeket. Egy évvel ezelőtt is látni lehetett, hogy a kormány fontosabb terveinek sikeres megvalósításához még az egységes politikai akarat feltételezése mellett sem elegendő a parlamenti többség biztosítása. Az elképzelések némelyike hosszú ideje meggyökeresedett érdekviszonyokat bolygatna meg, s a sikeres átmenethez az érintett szereplők bizonyos mértékű együttműködése szükséges, amihez viszont kedvező vagy legalább semleges politikai környezet kell. Sokunk számára egyértelműnek tűnt, hogy a bizalom - ha nem is a politikai támogatás - egy része csak akkor állítható helyre, ha a költségvetési válságért és az ország valós pénzügyi helyzetének a szélesebb közvélemény előli eltitkolásáért felelősök távoznak, és ha a kormány például az uniós és állami támogatások elosztásánál gyakorolt egyoldalú önkorlátozással, az ellenzéknek a döntésekbe történő bevonásával demonstrálja a mély konfliktus és ellenségesség enyhítése melletti őszinte elkötelezettségét. Ezek az észrevételek ma is helytállónak tűnnek, de most már sokkal többre volna szükség az érdemi kormányzás lehetőségének megőrzéséhez.

A Zuschlag-ügy tehát, első ránézésre, tovább rontja a reformpolitika esélyeit. Azoknak, akik látnak a kormány politikájában támogatásra érdemes törekvéseket - ide sorolom magamat is -, mégsincs okuk sajnálni a fejleményeket. A botrány ugyanis nyilvánvalóvá teszi a kormánynak a szavahihetőségi válság kezelésére kialakított magatartásának tarthatatlanságát, és talán rákényszerítheti az irányváltásra. Nem valószínű, hogy erre később adódik még alkalom. Egyáltalán nem biztos, hogy a kormány politikailag tartalmas túlélésére még van esély, de az világosan látszik, ha van egyáltalán lehetőség, azt merre kell keresni.

A kormány egy éve követett stratégiája saját nehéz helyzetének leegyszerűsített és téves elemzéséből indul ki. Az "átvészeljük a nehéz időket" hozzáállás ésszerű lenne, ha a kormánynak az volna a fő problémája, hogy politikája népszerűtlen. Ha "csak" ez nehezítené helyzetét, akkor okkal számíthatna arra, hogy - miként a Bokros-csomagot követően történt - az eredmények beérésével a támogatás is visszaszerezhető. A koalíció és a miniszterelnök fő gondja azonban nem ez, hanem szavahihetőségének csaknem teljes összeomlása. A közvélemény jelentős, a jobboldali törzsszavazókat jóval meghaladó része azt gondolja róluk, hogy gátlástalanul hazudtak a választások megnyerése érdekében, és szinte semmi nem túl nagy ár nekik a hatalom megtartásáért. Ezért aztán a kormány programját is ebben az összefüggésben látják, és kapnak hitelt például azok az ellenzéki vádak, hogy a kormány egészségügyi elképzelései csak a koalíciós pártokat támogató pénzügyi körök érdekeit szolgálják. Amíg a többség ebben a fényben látja a koalíciót, addig a közpolitikai célokat illető viták megkülönböztethetetlenek az öncélú hatalmi harctól. Minél elszántabban képviseli igazát, annál hataloméhesebbnek tűnik. Ez a felállás, ha nem sikerül kilépni belőle, szabályosan megfojtja a kormányt. Kitörni pedig csak úgy lehetséges, ha a koalíció az önkorlátozás és a saját felelősségével való őszinte szembenézés politikájával teszi nyilvánvalóvá, tartalmi céljai függetleníthetőek a hatalom megtartásának egyébként természetes szándékától. Ha ez sikerülne, az még nem hozná vissza a kormány elpártolt szavazóit, de legalább lehetővé tenné, hogy szava eljusson a közvéleményhez és legyen esélye a meghallgattatásra.

A Zuschlag-ügyhöz hasonló botrányok kirobbanásakor a pártok túlélési ösztöne rendszerint azt sugallja, próbálják meg elszigetelt esetként kezelni a problémát. Biztos lábakon álló, szilárd politikai erő esetén ez sikerre is vezethet. Ezúttal ezt a lehetőséget az MSZP csekély szavahihetősége mellett az is életszerűtlenné teszi, hogy a már eddig megnevezett érintettek köre elég széles és befolyásos hálózat létére enged következtetni. Ennek a helyzetnek a felismerésére utal a kormányfő reakciója is. A kezdeti kivárás után a miniszterelnök a visszaélések lehetőségét korlátozni hivatott reformcsomaggal állt elő, ami nyilvánvalóan fölösleges lenne, ha úgy látná vagy akarná láttatni, mintha pusztán egy amúgy jól működő szisztéma alkalmi kisiklásáról lenne szó. A javaslatcsomag tartalma nem egyenletes: némely eleme - a pártfinanszírozás és a pályázatok elbírálási rendjének átalakítása - a mostani botrány hátterében álló probléma kezelésére tett lépésként értelmezhető és valóban elodázhatatlan. Más összetevői - a képviselői és polgármesteri tisztségek újbóli szétválasztása vagy a képviselők tételes költségelszámolása - önmagukban helyesek, de függetlenek a Zuschlag-ügytől, és fölösleges konfliktusokkal nehezítik a valóban életbevágó változtatások megvalósítását.

De nem ez a csomag alapvető hiányossága. Szokásához híven a miniszterelnök megállt félúton: azonosította a problémát és ésszerű lépéseket javasolt kezelésére, de - a tavaly őszi magyarázatokat idézően - tizenhét év mulasztásairól beszélt, és elszalasztotta, hogy egyenesen szóljon a felelősség csak rá és pártjára tartozó részéről. A felelősök eltávolítása nélkül semmiféle intézkedés jóhiszeműsége nem lesz elhihető. A botrányban tudhatóan érintettek között van miniszter, kormánybiztos, államtitkár és frakcióvezető-helyettes, s mind a helyükön maradtak. Aztán a felemás kezdés nyomában rossz folytatás jött. A miniszterelnök bejelentette, ha az ellenzék nem támogatja javaslatait, népszavazást kezdeményez róluk, rákapcsolódva a Fidesz kérdéseiről tervezett népszavazásra, ezzel megkérdőjelezhetetlenné téve, hogy kezdeményezése pusztán a politikai játszma része. Célja nyilván a fideszes kezdeményezés nevetségessé tétele, de egyúttal saját javaslatát is komolytalanná teszi. Így nemcsak a valóban támogatásra érdemes intézkedések esélyét rontja le, hanem tovább mélyíti pártja és saját szavahihetőségi válságát.

2004 első hónapjaiban jártunk, amikor a szorult helyzetben lévő szocialista miniszterelnök kapkodó, görcsös nagyotmondással a "sumákoló pártok" fölött közvetlenül a néphez fordult "közjogi javaslatai"-val. Nem sokkal később már nem volt miniszterelnök. Ma rosszabb a helyzet és nagyobb a tét. Az akkori javaslatokkal ellentétben a mostaniak szükségesek és fontosak: jó lenne, ha a miniszterelnök úgy járna el, mintha ő is így gondolná.

Miklósi Zoltán,
filozófus