Onnan, hogy a Terror Háza előtti otrombaság után is vezető szocialistaként kavarhatott bizonnyal elsősorban magának Zuschlag János, eljutottunk oda, hogy a pártoknak az ügy apropóján kezdett népszavazási licitje tisztességes eredményhez vezetett. A rend esélyét megteremtő formába kényszeríthetik a pártfinanszírozást, ami komoly lehetőség, különösen, ha az alapítványaik milliárdjaival is pontosan, szépen számolgatnak el. Nem tudni, mi változik ettől a politikában, de az biztos, hogy a pártpénztárnokok kívülről alig érzékelhetően nagy szerepe csökkenni fog. (Különös színházi előadás az, ahol a súgó a főszereplő...) Abból sem lehet már kifarolni, hogy a civil világ intézményrendszerét békén hagyja végre a politika. Hogy se lendületes polgári körök, alapítványok, se ügyes baloldali fiúk vagy a nyugatiak ellen tovább harcoló veterán szervezetek ne vegyék fel a civil világ öltözeteit, ha politikai harcokba bocsátkoznak.

Nem látszott feszítő szüksége annak, hogy a polgármesterséget elválasszák a képviselői mesterségtől, de megteszik. Komoly politikai fantázia kellett hozzá, hogy a miniszterelnök a pitiáner - abban viszont országos bajnok - Zuschlag-ügyből eljusson odáig, hogy el a polgármesterekkel a parlamenttől. Ha már így esett, próbáljuk meg továbbengedni a képzelőerőt.

Nem a politika kiváltsága, hogy a civil világ egyháziasan tiszteletre méltó külsőségeit kihasználja. Vigyázzba áll mindenki, ha az alapítvány szót meghallja, könnybe lábad az egyszázalékos felajánlást kitöltő (toll)szeme, és ha beteg gyerek, ha szegény árva, ha kutya, ha koszló folyó sorsa a tét - ad, s azzal részéről vége. Ki tudja, mi lesz e pénzekkel. Ha az állam odaterel egy százalékokat, miért nem oldja meg maga ezeket az ügyeket? Világosak a pénzvonulási irányok. A helyzet erkölcsi erejéről sokat elmond, hogy a nyilvánosság sok szereplője által fenntartásokkal kezelt egyik alapítvány sokkal több támogatást kapott a támadások után, mint előtte, nyilván csak azért, mert megforgott a neve.

Nem látszik jó legitimáció akkor sem, amikor az asztmások - köztük e sorok jó ideje tünetmentes írója - nevében egy ember a média ügyeitől kezdve a nagypolitika fejleményeiig - jól beleáll a helyzetekbe - mindig ugyanúgy, pedig az asztma jellegzetes sípoló tüdőhangja jöhet jobbról is, balról is. Az Attila sírját festőktől az őszilevél-mentőkig drámai sorokban jönnek a civilek, hogy politizáljanak. Nem kellene. Beszéljetek a szomszédaitokkal! - félő, egyedül vannak. Ki-ki tegye oda a magáét, keresse meg a hasonló embereket, és hagyja az államot! Akkor az állam és politikusai sem próbálnák őket átfűzni a saját tűjük fokán.

Az új találmány, a polgármesterség lefűzése a képviselői státuszról, akaratlanul is megnyithatná a civillé válás új dimenzióját. Mert nehéz volna megfejteni, mennyiben működik másként Budapest XII. és XIII. kerülete attól, hogy ez bal-, amaz meg jobboldali, és hogy ezen az alapon miért is volna más Debrecen, mint Szeged. A kisvárosokról nem is beszélve. S hogy vajon a helyi választók a bizonytalanság emésztő poklában találnák-e magukat, ha nem egy pártplakátarc hitelesítené a jelölteket, hanem az, amit mondanak, és utóbb nem a pártjuk, hanem a maguk sorsát osztanák - vagy épp szoroznák. Ha tehát a pártok lassan viszszavonulnának az önkormányzatiság világából is.