Megalapozatlan feljelentés
A vád hamis, a feljelentés alaptalan. A szabad demokraták nem nyertek meg semmit: a koalíciós megállapodás eredményeképpen nem jön létre több olyan biztosító, amelyek hatékonyságorientált magánvállalkozásként működnek. Nem alakul, nem alakulhat ki verseny az ügyfelekért.
Kezdettől fogva mindenki - szocialisták is, szabad demokraták is, köztük e sorok írója is - egyetértett abban, hogy a kínálatot - vagyis hogy a biztosítást nyújtó pénztárak milyen szolgáltatásokat kötelesek az általános egészségügyi alapbiztosítás keretében finanszírozni - az állam szabja meg, és az állam szabja meg az árat, vagyis az egészségbiztosítási járulékot is. Ki van zárva tehát az árverseny és alapjában véve a termékverseny. Ami megmarad, az az ügyfelekért - a piaci részesedésért - folytatott verseny, amit a közvetítők az általuk közvetített kínálat minőségével és választékával folytathatnak, vagyis elsősorban azzal, hogy milyen minőségű kórházakat és orvosokat vesznek fel azok közé, akikkel szerződnek, s akiket így ügyfeleiknek kínálnak. A létrejött megállapodás lényegében kizárja - marginálissá teszi - ezt is. Az egyes befektetők az államnál licitálnak azért, hogy az állam kisebbségi partnereivé válhassanak a tizennyolc vidéki megye területén, vagyis anélkül kapják meg ügyfélként a megyék lakosságát, hogy bármilyen erőfeszítést kellene tenni megnyerésükre. Hogy Budapesten és Pest megyében - a másik tizennyolc megyétől eltérően - kialakulhat-e komoly verseny, azt nem tudjuk: nem világos, hogy a központi régióban is előre elosztják-e a települések és kerületek lakosságát a négy pénztár között, vagy csak a toborzás után. Ahhoz, hogy a pénztárak az ország más részeiben szerezzenek pótlólagos ügyfeleket, mint amely területet megkaptak, aránytalanul nagy erőfeszítést kellene tenniük, soha meg nem térülő költségeket kellene vállalniuk, és ezt aligha fogják megtenni. A pénztárak kötelesek szerződést kötni az adott területen tevékenykedő szolgáltatókkal - minden egyes orvossal és kórházzal. A szolgáltatóknak sem kell tehát erőfeszítéseket tenniük eddigi piaci részesedésük megtartásáért. A kvázi monopolhelyzetben levő pénztárakat semmi sem fogja arra késztetni, hogy maguk mozdítsák elő a kínálat gazdagodását, új praxisoknak a finanszírozott körbe való bevonását. Ha tehát nincs verseny a finanszírozók között, akkor a szolgáltatók között sem erősödik a verseny.
Sinkó szerint a szeptemberi tárgyaláson újra a szabad demokraták győztek. Nem így látom. A július elsejei megállapodás még nyitva hagyta, hogy miképpen, mekkora területi egységenként osztják el a pénztárak között azokat a biztosítottakat, akik a toborzás során nem választanak maguknak pénztárat. A szeptemberi egyezség szerint egész megyék lakosságát adják oda az egyes pénztáraknak, tehát a szocialisták által kívánt területi felelősségi elv érvényesül. Az egyes pénztárak nem egyszerűen finanszírozók, hanem egy-egy megye egészségügyének mindenható gazdái. Szemben a július elsejei megállapodással, amely szerint az ügyfelek toborzása megelőzte volna a területek elosztását a jelentkező befektetők között, a szeptember 24-i egyezség szerint a központi régión kívül az átalakítás a megyék elosztásával kezdődik. A pénztárak nem az ország egész területén versenyeznek az ügyfelekért, hanem egy-egy megye gazdái. A szeptember 24-i egyezség szerint tehát kevesebb tere lesz a versenynek, mint ami a július 1-jei megállapodásból következett volna. Sinkó Eszternek tehát nem feljelentenie kellene a miniszterelnököt a szocialistáknál, hanem köszönetet mondani neki, amiért olyan megoldást fogadtatott el az SZDSZ vezető politikusaival, amelyben dominál a Sinkó által képviselt tervgazdasági álláspont, amely - mint jelen cikkéből is kiderül - lehetőleg semmit sem bíz az egészségügyben a versenyre.
Az MSZMP vezetői 1959-től az iparvállalatok átszervezésével, az országos nagyvállalatok létrehozásával vélték orvosolhatónak a magyar gazdaság gondjait, 1964-ben pedig az eszközlekötési járulék bevezetésével próbálták a vállalatokat arra késztetni, hogy takarékoskodjanak az erőforrásokkal. Csak a hatvanas évek második felére jutottak el oda, hogy ezek az adminisztratív átszervezések, illetve részletösztönzők semmit sem oldanak meg, amíg a rendszer egészének logikája nem változik. Így szánták rá magukat 1966-ban, hogy 1968-tól bevezessék az új gazdasági mechanizmust.
A szocialista párt egészségpolitikusai készek voltak a kórházak államilag vezérelt átszervezésére, sőt Budapesten újabb összevonásokra készülnek (ipari nagyvállalatok), és támogatták a vizitdíj bevezetését is (eszközlekötési járulék). A biztosítás versenyelvű átalakítását viszont ellenzik. Az MSZP egészségpolitikusai 2007-ben még nem jutottak el oda, ahova az MSZMP gazdaságpolitikusai már negyven éve, 1966-ban eljutottak. A rendszer átfogó reformját, a szereplők motivációjának a verseny hatására történő gyökeres átalakulását ma sem tartják szükségesnek.
Sinkó újra azt állítja: "van kidolgozott, életképes alternatívája a versengő, profitorientált több-biztosítós rendszernek, ami a reform eredeti céljának elérését jobban garantálja". Igyekszem mindent elolvasni, amit Sinkó és az egészségügyi tervgazdaság más hívei a szerintük kívánatos rendszerről írnak, de mindeddig nem tudtam meg belőle: mitől várják, hogy csökken a betegek sokszoros kiszolgáltatottsága, hogy javul a gyógyítás minősége és megbízhatósága, hogy eltűnik, mert feleslegessé válik a hálapénz. Ellenkezőleg, azt érzékelem, hogy az egészségügyi tervgazdaság hívei - hívják őket akár Éger Istvánnak vagy, Mikola Istvánnak, akár Havas Szófiának, vagy Schwarcz Tibornak - nem tekintik problémának a hálapénzt, s ami azt szüli: a beteg kiszolgáltatottságát. Ha az történik, amit Sinkó Eszter kívánatosnak tart, ha fennmarad az egészségügy tervgazdasága, ha nem lesz verseny, akkor annak a meccsnek nem az MSZP és nem is az SZDSZ lesz a vesztese, hanem a magyar beteg.
A szerző közgazdász
