Nem, nem, nem.

Minthogy többségében jeles közéletünk ismert, következésképpen - nagyrészt - médiailag csontig rágott alakjai hajolnak az asztal fölé étkezés/beszélgetés céljából, nem is csodálkozhatunk ezen; ha másutt nem értenek egyet, miért éppen Szombathy Pál műsorában borulnának egymás nyakába. Illetve hát: nem is nyakba borulni kellene, nem is konszenzusra (eh) jutni, hanem végighallgatni a másikat, és alapjáratú pulzussal reflektálni valami korrektet. Mint például az evős/beszélgetős műsorok hazai elődjénél, Kepes András Desszertjénél, amelyben különféle világképű emberek (naná: főként nem politikusok) úgy beszélgettek egymással, akárha emberek volnának, hogy aztán e fantasztikus eseményből nézhető adásfolyam kerekedjék. Lement tucatnyi A la Carte, és a fotelban ülőnek a legnemesebb szerkesztői szándék ellenére is zsong a feje: túl azon, hogy elképesztő ellentét mutatkozik a pergő képsor és a készülékből áradó hang között - pompa vs. téboly -, a szócsaták nyomán olykor hosszú másodpercekig azt sem hallani, ki, mit akar a mondandójából kanyarítani. S bár a műsor izzadt lendülettel keresi a természetesen "két különböző oldalról" hívott potentátok plusz civilek közös pontját, rendre személyeskedésből és kicsinyességből fakadó feszültség telepszik a társaságra. Az esztéta kikéri magának, hogy demagóg, a politikus pedig heves arcizomrándulásokkal fürkészi a másikat, miközben érezhetően kollégája félrenyeléséről és a hamar érkező, szakszerű orvosi beavatkozás ellenére bekövetkező drámai esetről vizionál. Politikai korrektségbe kevert anyázás light, személyes sértettséggel vegyes vérbő indulat: az úri közönség táncol, megbízható széklábak, gyors elsősegély.

Azt nem tudni, hogy a készítők szándékosan hívnak-e meg ámokfutóféléket - feltételezzük: igen, mert egy-egy párbajnál Szombathy fel-felderül -, de, mondjuk, Pelczné dr. Gáll Ildikó milyen mély okosságot mondhatna nyájas mindnyájunknak, ha közismertebb perfomanszai közül arra emlékezhetünk a leginkább, amikor a Zsanett-ügy kipattanásának másnapján a menet élén rohant tiltakozni a rendőri brutalitás ellen, holott akkor még senki nem állapított meg semmit - és sorolhatnánk. (Persze, vonatkozó baloldali ellentétpárral.)

Lelkünk így, az őszbe fordulván már egyenesen fáj; egy darab nagy, a normálisok hangját elnyomó alapzajt észlel csupán, amelyből kiszűrődik az irracionalitás: Pitti Katalin ("Parasztemberek öngyilkosok lettek: hová jutottunk mi?") riposztozgat Para-Kovács Imrével ("Mondjon tényeket, hány paraszt lett öngyilkos az MSZP- és hány a Fidesz-kormány alatt!")

Tényleg. Hány.