Mondhatjuk erre, hogy a diktatúrák temetői csendjéhez képest - mert hisz' a szabadságmentes állapotokban nagy a belpolitikai csönd - a demokráciák piacterein mindig hangos a zajongás. Hogy ez nem mindig vidám, vásári hangulat? - nos, hát nem az. A demokrácia pénz- és időpazarló, valamint közönségesen hangos. A morális fennköltség, a szépészeti választékosság, az intellektuális kifinomultság sose volt otthonos a demokráciák agoráin kavargó tömegben. De - s ezt hallani minduntalan - már megint nem a lényeges a kérdésekről van szó. Vagyis a vizitdíjra, tandíjra, a képviselői fizetés emelésére, micsodára adandó igenek vagy nemek eltakarják a lényeges kérdéseket, elveszik az időt, energiát azoknak még a megfogalmazásától is - mondják, akik tudni vélik, hogy vannak lényeges kérdések, s hogy melyek azok. Mintha a lényeget nem mindig a felületi jelenségek hordoznák, mintha az külön lakozna valahol.

Mert hát mi a lényeg e nagy és erősödő zajban? - tehetnénk fel most mi is a kérdést. Hát, hogy miénk legyen a hatalom. Hogy a mi pártunk alkossa a kormányt. Hogy a mi igazságunk érvényesülhessen stb., stb. Persze, hogy ekörül forognak a dolgok. Ezt az untig ismert általánosságot hazai színek árnyalják, egy olyan esztendő, amely politikailag a legkellemetlenebb és legnyomorúságosabb az elmúlt két évtizedben. A megroggyant hitelű kormány a kényszerű gazdasági kiigazításokról szóló magyarázkodásban és reformretorikában fulladozik. Az ellenzéki párt álláspontjából pedig a két általános választás elvesztése utáni végeérhetetlennek látszó ellenzéki évek tehetetlensége sugárzik csak. Akkor hát, elő a népszavazás eszközével, mint jégveréskor a gazda a fejszével: "Lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten."

Van azonban a népszavazás eszközrendűségén és a mi hazai, többnyire szűken felfogott problémáinkon túl is egy szerte a világon érezhető friss kiábrándulás a képviseleti demokrácia és a piacgazdaság kapcsolatában. E kettő ikercsillagnak tűnt fel a vágyott jövő egén a kétpólusú, hidegháborús években, s a kelet-európai rendszerváltozásoknál is. Nem úgy most. "Hogyan öli meg a kapitalizmus a demokráciát? - hangzik Robert Reich, miniszterséget is viselt, amerikai közgazdász cikkének címe a Foreign Policy folyóiratban. Vagy: Kapitalista demokrácia; Választói affinitás vagy ámító illúzió? - a Daedalus legutóbbi, a demokrácia kérdésének szentelt szám vezértanulmányának a címe John Dunn tollából. Véletlen volna?

Az ismert okfejtés szerint létezik ugyan kapitalizmus demokrácia nélkül is, de demokrácia csak kapitalizmusban lehetséges. De hát - tehetjük fel a kérdést - volt-e valami demokrácia valaha is az antik Athénban? De még mennyire hogy volt! Hogy mi történjen Athén belső és külső ügyeivel abban a régvolt világban, az bizony az athéni polgár közvetlen döntésére volt bízva. Vagyis, az elterjedt közvélekedéssel szemben lehetséges - legalábbis lehetséges volt - demokrácia kapitalizmus nélkül is. Ez az antikvitásban igen kevés helyen, s igen rövid ideig gyakorolt demokrácia többnyire ingatag volt és szeszélyes, sokszor destruktív és szélsőségesen kiszámíthatatlan - de demokrácia volt. Minden fogyatékossága ellenére oly megragadó volt, s oly vezérlő vágy sok történeti nyomorúság közepette, hogy az emberiség sose feledhette. A rendiség kötelmeiből kilábaló európai társadalom aztán a piacgazdaság változásaival egyetemben egy újfajta demokráciát alakított ki a demokratikus eszmények, vagyis az igazságosság és az egyenlőség vágyának a jegyében. Ez a képviseleti demokrácia. Vagy ha úgy tetszik: kapitalista demokrácia. Ez a demokrácia nem kijavította, nem továbbfejlesztette az antik gyakorlatot, hanem valami újat teremtett. Ennek az új demokráciának eleve vállalt fogyatékossága, szerkezeti deficitje - kritikája kétszáz év óta ismert -, hogy szavazóként csak képviselőink felhatalmazásakor, a pártokra való szavazáskor vagyunk egyenlők, de a bennünket érintő megfontolt közdöntések formálásában már nem. Ahogy gúnyosan mondják: ebben a demokráciában mindenki arra a pártra szavaz, amelyikre akar, aztán a pártok által kreált kormány is azt teszi majd, amit akar.

Amikor viszont a társadalomban növekednek az egyenlőtlenségek - most világszerte az országok között is, és országokon belül is olyan galoppozva nőnek ezek, mint a múlt századfordulós kapitalista Gründzeit idején -, nem csoda, hogy a közügyek intézésével kapcsolatban egyre több szó esik a demokratikus deficitről, arról, hogy "ezek azt csinálnak a legközelebbi általános választásokig, amit akarnak". A nemrég még kéz a kézben lépegető kapitalizmus és demokrácia egyszer csak úgy tűnik fel, mint hogyha a kapitalizmus elnyeléssel fenyegetné a demokráciát. Az "emberarcú kapitalizmus" - miként Lengyel László kedvtelve festi az 1980-as évek vágyait - nem jött el, és sokágúan indokolt rosszkedvünkben kiutat keresünk. Mert a demokrácia ígérete és hajtóereje az, hogy ha igazságtalanságot érzünk - legyen az bármi -, akkor lehet, szabad és érdemes fellépni. A közvetlen demokrácia politikai intézményei: népi kezdeményezés, különféle népszavazások ilyesmit sejdítenek. Mindegyikben ott a "nép" szócska. De mi, a nép (!) együtt, egyszerre, mindnyájan, közvetlenül, vagyis a képviseltető politikai közvetítések nélkül csak hangzavart keltünk. Akkor viszont mit lehet tenni?

Sok hangos szó esik majd a népszavazás pártos értelmezéseiben. Bizonyára jó okkal. Ugyanakkor egyszerre válik szinte tapinthatóvá az igazságtalanság és tehetetlenség érzete, a képviseleti demokrácia vállalt fogyatéka, s az, hogy e téren a politikai gondolkodás is csak sötétben téblábol. Népszavazásokkal - tudjuk - nem sokra mehetünk. De bizarr a helyzet, amikor a demokrácia politikusai, egymást kölcsönösen lepopulistázva, a "néptől" kezdik félteni a demokráciát. Most itt tartunk.