A fadarab most szépen lassan emelkedni kezd, és eltűnik az ablak keretéből. Föltápászkodom, kitekintek. Úgy van, jól sejtettem, ez egy gémeskút, valóban. Egy derék kis szalmakalpagos gyerkőc húzza éppen a jószágnak valót.

Most már bizonyos, hogy ez a nap nem Újlipóciában virrad reám.

Hanem - tisztul elmémben a való - Erdélyben, Koltón.

Ahol is részt veszek majd a Szeptember végén konferencián. Ilyenen se voltam még soha. Meg itt sem.

Kicsit még visszamászom paplanom alá. Hogy is vagyok, hol s miért?

Este érkeztünk, sokórás autókázás után, el is tévedünk a végén. De számomra érdekes volt az út is.

Először is: újfent konstatáltam, hogy az egykor oly legendás romániai útállapotokat ma már csak az öregedő utasok emlékezete őrzi. Romániában megjavították az utakat. Általában: még az autóból is érezhető: itt most mindent javítanak, reparálnak, helyrehoznak, építenek. Ami meg nem kell, azt eltüntetik lassan. Vagy ellopják, vagy elkopik magától az.

Feltűnő a lomha leomlás és a lázas építkezés együtt létezése. Mindenütt meredezik az ég felé egykor volt hatalmas ipari üzemek lecsupaszított, kibelezett és leszopogatott betoncsontozata, míg az út túloldalán, a városok határában, éppen úgy, mint minálunk, sorra fehérednek fel a multik gyorsan felhúzható, és épp oly gyorsan odébb is telepíthető könnyed, ám szintén hatalmas üzemcsarnokai.

Benn a városokban, a következő két napban is szemet szúró lesz a serény építkezés. Épülnek az utak, a hidak, az üzletközpontok, és ami különösen feltűnik majd: az iskolák. Nincs az a legkoszlottabb kis falu, amelyben ne lenne frissen tatarozva, festve, nyílászárócserével műanyagosítva, bővítve, tornacsarnokosítva az iskola.

Itt, Erdélyben hozzánk csatlakozó fiatal kolozsvári tudós útitársunk meséli majd, hogy Romániában épp egy olyas oktatási miniszter ténykedik, aki az égvilágon semmihez nem ért, csak éppen a pályáztatásnak művészi mestere. Aki iskola csak pályázott az országban, az kivétel nélkül mind megkapta a pénzt.

De rendben van itt szinte minden már.

Rendben a kastély is, amelyhez tegnap késő este érkezünk, és ahol ünneplőben és csinos kis műsorral fogadott minket a konferencia házasszonya, a helyi iskola tudós tanárnője, Izabella, no meg a helyi lányság képviselői.

Fáradtan, viseletesen állt a tudóscsapat a teremben, mely Teleki gróf nappalija volt egykor, és amely volt aztán minden, ami egy ilyen terem errefele lenni szokott: terményraktár és iskolai tanterem, hivatali helyiség és felhagyott lomtár. De most már a költőé egészen, rendbe hozva, kiglancolva, telirakva költői relikviákkal, vagy nyolcvan ilyen-olyan költőképpel, általunk is szaporított koszorúkba ágyazott költő mellszoborral.

És az ablakon kitekintve, vagy - az akkor, 1847-ben még nem létező - teraszra kilépve, a nyilván még nyíló virágokkal is tarkított völgy felett még a sötétben is jól kivehetőn ott magasodtak a bércek. Vagy ha nem is bércek, de jókora hegyek, bérci tetők, aminek sok értelme nincsen, de ez most nem volt az akadékoskodásnak ideje és helye, mert egy szép kislány kiállt, és elkezdte ott, késő este, a szobában szavalni a verset. A verset, az egyetlen egy verset, amely miatt most több mint egy tucat irodalmár, tudós, pedagógus Budapestről, Szombathelyről, Kolozsvárról, Szabadkáról és helyből idesereglett.

És giccs-e avagy sem, de a harmadik szakra, mire a költő felkapaszkodott az éji homályból ama textilanyagért, bizony már én is fújogattam koszlott zsebkendőmbe orromat.

No, csak-csak összeáll a kép.

Az ablakban pedig szépen lassan leereszkedik, és megállapodik a kútgém végének vaskos, mohos tömbje. Megnézem az órát, nyolc múlt tíz perccel. Lassan kelni kell, gondolom. Különösen, mert odakintről, a konyha felől mintha sült szalonnának kedves illata szivárogna befele. No meg kilenckor kezdődik a konferencia.