„Hacsak valamilyen műszaki vagy gazdasági csoda közbe nem jön, politikai csodának kellene bekövetkeznie ahhoz, hogy olyan kibocsátási korlátozásokról szülessen nemzetközi kötelezettségvállalás, amelyek visszafordíthatnák a globális klímaváltozást előidéző folyamatokat” – írja a Foreign Policy hasábjain Paul J. Saunders, a konzervatív Nixon Kutatóközpont igazgatója, a National Interest című konzervatív magazin társkiadója és Vaughan Turekian légkörvegyész, az Amerikai Tudományos Ismeretterjesztő Társaság nemzetközi kapcsolatokért felelős vezetője. 2003-tól 2005-ig mindketten a külügyminisztérium globális ügyekért felelős államtitkárának tanácsadói voltak.

A világ későn ébredt rá, hogy milyen káros hatással van az éghajlatra a szén-dioxid-kibocsátás. A környezetvédők azonban ezt nem ismerik be, mert drága helyettesítő technológiai javaslataikkal csak akkor van esélyük, ha meg tudják győzni a közvéleményt arról, hogy érdemes gazdasági áldozatot hoznia, mert így megállíthatja vagy legalább is jelentős mértékben lelassíthatja a környezetváltozást. Csakhogy ez egyre nehezebben hihető.

A szerzők elismerik, hogy a klímaváltozás már most is zajlik. Elismerik, hogy elvben csökkenthető a szén-dioxid-kibocsátás. De hiába az egyre környezetbarátabb technika, ha a termelés gyorsan nő. Márpedig a brit Stern-jelentés szerint 2020-ra meg kellene állítani a kibocsátás növekedését, azután pedig évente 2,5%-kal csökkenteni ahhoz, hogy az üvegházhatású gázok koncentrációja „csupán” kétszer akkora legyen, mint a nagy ipari robbanás előtt volt (és már ez a szint is környezetváltozást vonna maga után).

Forradalmian új technológiák híján a kibocsátás drasztikus lelassítása politikailag irreális vágyálom. 2010-re a fejlődő országok 20 százalékkal több üvegházhatású gázt bocsátanak majd ki, mint a fejlettek. Kína már ma is megelőzi az Egyesült Államokat. És ha kilenc éven át évi 8 százalékos növekedést produkál, akkor megduplázza kibocsátását. Persze ennek oka részben az elavult, környezetszennyező technika. Ezért a leghatékonyabb módszer az volna, ha az Egyesült Államok dollár százmilliárdokat fektetne be a kínai gazdaság modernizálásába. Ezt azonban aligha támogatják az amerikaiak, hiszen már most is a Kínába áttelepülő termelés miatt fő a fejük.

Eddig Európa és Japán tett a legtöbbet azért, hogy csökkenjen az üvegház-hatású gázok kibocsátása. Vajon meddig tűri a közvéleményük az ebből származó gazdasági veszteséget, ha azt látja, hogy az áldozatnak édeskevés hatása van a többiek magatartására, és ezzel az éghajlatváltozásra?

Saunders és Turekian mindazonáltal hasznosnak és szükségesnek tartja a gázkibocsátás korlátozását, mindössze annyit állapít meg, hogy ezek az erőfeszítések nem lesznek képesek feltartóztatni a klímaváltozást. Következésképp sürgetik, hogy a világ készüljön fel az új éghajlati viszonyokra. Az Egyesült Nemzetek Környezetvédelmi Programja által közzétett becslés szerint a rendkívüli időjárási jelenségek a következő években évi százmillió dolláros kárt fognak okozni. A védekezésre elsősorban a fejletlen országok lesznek képtelenek. Ezért a Világbanknak jelentős összegeket kellene fordítania arra, hogy csökkentse sebezhetőségüket. A tudománynak közelebb kell jutnia ahhoz, hogy időben és pontosan jelezze a várható meteorológiai csapásokat. A kormányoknak fel kell készülniük az információk feldolgozására, és terveket kell készíteniük a károk enyhítésére.

A felmelegedéssel nem lesz könnyű megbirkózni, de ha nem készülünk fel, még nehezebb lesz.