Kezdjük egy külön kérdéssel! Bauer Tamás azt írja - s a szerkesztőség ezt a részt külön is kiemelte: "Tíz év eltelt az erőművek vagy a vezetékes telefontársaság privatizációja óta, és - cáfolva az egykori aggodalmakat - az áramellátás ugyanolyan biztonságos, mint korábban, a telefonálás feltételei pedig ugrásszerűen javultak. A MÁV vagy a posta állami vállalat maradt, és működésük nem javult, csak drágult, a MÁV vesztesége pedig tovább növekszik." A Magyar Posta Zrt. igazgatóságának elnökeként kérdezem: mivel tudja alátámasztani a szerző azt az állítását, mely szerint a "Posta működése nem javult?" Állítom, s minden független vizsgálat alátámasztja ezt, hogy a Magyar Posta szolgáltatásainak minősége az elmúlt évtizedben jelentősen javult! S mit jelent az, hogy "drágult"? Mi nem drágult? A postai szolgáltatások ára netán az inflációt meghaladó mértékben drágult? Tíz évre visszatekintve ennek az ellenkezője az igaz, a postai díjszabások az inflációtól elmaradó mértékben nőttek! (S az elmúlt négy évben a Magyar Posta öszszesen 12 milliárd osztalék befizetésével enyhítette a költségvetési feszültségeket.)

De ne privatizáljunk, azaz, ne a személyes érintettség okán vitatkozzunk.

Meggyőződésem, hogy Magyarországon nincs értelme általánosságban beszélni a privatizálható/privatizálandó vagyonról. Az elmúlt két évtized világgazdasági tapasztalatai alapján - ebben Bauer Tamásnak van igaza - aligha határozhatunk meg olyan ágazatot, ahol a privatizálás kizárható lenne: a közelmúltban éppen a korábban privatizálhatatlannak tartott infrastrukturális és szolgáltatási területeken volt a legdinamikusabb a magánosítás. Ugyanakkor az állami tulajdon aránya máris jóval kisebb az EU-s átlagnál, ezért semmiképpen - és egyetlen ágazatban sem - beszélhetünk privatizációs kényszerről.

Bauer Tamás ugyanakkor felettébb szerencsétlen példákat hoz föl igazának alátámasztására - mintha egyáltalán nem emlékezne a pozitív példaként felhozott privatizációs tranzakciók konkrét körülményeire, s nemigen gondolja át a szerinte privatizálandó vasút és posta helyzetét sem.

A magántulajdonú áramszolgáltatók ugyan valóban ugyanúgy, sőt: hatékonyabban szolgáltatnak, mint a korábbi állami erőművek, de nyolcszázalékos garantált eszközarányos nyereséggel adhatják el az áramot a Magyar Villamos Művek Zrt.-nek, amely hatósági áron osztja el azt. Az MVM így keletkező veszteségét azután az állam kénytelen pótolni (javaslom, Bauer Tamás adja össze az elmúlt tíz évben így keletkezett tőkeemelési kényszerek összegét, s ezt vesse össze az erőművek profitjával!).

Nem szerencsés példa a Matáv privatizációja sem: a távközlési monopóliumot az akkor még állami tulajdonban lévő német távközlési monopólium vette meg, amely olyan tarifákat kapott az eladótól (a magyar államtól), melyekre alapozva képes volt kockázatmentesen finanszírozni a valóban dinamikus fejlődést. A vonalas távközlési piacon azonban nem a privatizáció, hanem a mobilszolgáltatók megjelenése hozta meg az igazi versenyt, s a vonalas szolgáltatások árai csak azután kezdtek - relatíve - csökkenni, miután a fogyasztók egyre nagyobb része pártolt át a mobilszolgáltatókhoz.

A magyar privatizáció általános sajátossága, hogy az állam alultőkésített és át nem szervezett cégeket adott el (szükségszerűen viszonylag olcsón), az új (magán-)tulajdonosra bízva a megfelelő tőkeellátás biztosítását. (Nyugat-Európában mindenütt fordított utat jártak: Margaret Thatcher csak azután privatizálta a tőzsdén 1,25 fontos címletekben a brit állami acélmonopóliumot, miután 6,5 milliárd fontból reorganizálta. Ez volt jellemző a francia és a német távközlési monopóliumra, mi több - ajánlom figyelmébe, kedves Bauer Tamás! - a Német Szövetségi Posta esetében is.)

Bauer Tamásnak igaza van: a szolgáltatások, beleértve a "közszolgáltatásokat" is, működnek/működhetnek magántulajdonban is - de nem attól hatékonyak, ahol hatékonyak, hogy magántulajdonban vannak. Ha a fogyasztók olyan árat fizetnek, amely fedezi a működtetés és a fejlesztések költségeit, akkor a szolgáltató hatékonyan tevékenykedik. Ha az állam szociális megfontolásokból eltéríti az árat a valós költségektől, akkor a céget kell támogatnia - például az EU-ban is elfogadott közszolgáltatói szerződéssel, ami hozzájárul a szolgáltató elvárt jövedelmezősének biztosításához. (A másik esetben a fogyasztót kell támogatni, hogy igénybe vehesse az adott, például tömegközlekedési szolgáltatást.

Ha az állam közszolgáltatási szerződést kötne a MÁV-val, nem kellene veszteséget finanszíroznia, s nem lenne tartósan veszteséges a MÁV - s lenne is vevő a személyszállítási ágazatra. A posta is akkor kerül(het) privatizálható állapotba, ha kiállja a liberalizált piac próbáját és a hatékonyan nem végezhető szolgáltatásokra az állam közszolgáltatási szerződést köt vele. E nélkül nem lesz érdemes megvenni a céget (akár a tőzsdén, részvényenként sem).

Bauer Tamás gondolkodásának fő hibája - ebben az esetben - az, hogy misztifikálja a tulajdonos jellegét, s ezért nem hajlandó elemezni a (bármilyen) tulajdon működtetésének konkrét körülményeit. Jól látszik ez lényegi mondandójának kifejtéséből is: "Nem ismerek racionális érvet vagy történelmi tapasztalatot annak igazolására, hogy az emberek jó minőségű egészségügyi ellátását állami tulajdonú kórházakban, egyetlen állami egészségpénztár vagy közvetlenül az államkincstár finanszírozásában inkább lehetne biztosítani, mint magánorvosok és magánkórházak által, versengő biztosítók finanszírozásában." Ez igaz - de igaz a fordítottja is! Ha a finn, svéd, norvég, kanadai egészségügyi rendszereket összehasonlítjuk az USA-éval (az egyetlen országéval, ahol a profitalapú magánbiztosítókon alapul az egészségügy finanszírozása), akkor az is nyilvánvaló, hogy "nem ismerünk racionális érvet vagy történelmi tapasztalatot annak igazolására, hogy a versengő biztosítók finanszírozásában inkább lehetne biztosítani az emberek jó minőségű ellátását." (Soha nem fogom megérteni, hogy a magyar liberálisok miért nem a szolgáltatások versenysemlegességéért, a magánszolgáltatók egyenlő finanszírozásáért küzdenek? A nemzetközi tapasztalatok szerint ugyanis profitalapú magánbiztosítás, társadalombiztosítás és adóalapú közfinanszírozás mellett is lehet hatékony az egészségügy - és lehet hatékonytalan is ... Mindenre hozható külföldi példa.)

De vissza az állami vagyonkezeléshez! Állítom, hogy sem a további privatizációk törvényi tiltásának, sem a még meglévő állami vagyon "erőltetett" privatizációjának nincs értelme itt és most, Magyarországon 2007-ben. Ha már annyira a tulajdonviszonyokra koncentrálunk (a nemzetgazdasági szintű hatékonyság és a fogyasztói elégedettség helyett), akkor legyen a jelszó: az állami vagyonkezelésben "a konkrét helyzet konkrét elemzése" szükséges.

A szerző a közgazdságtudományok kandidátusa, a Magyar Posta Zrt. elnöke

Lányi Andrással azon vitatkoztam, hogy vajon elengedhetetlen feltétele-e a közérdek érvényesítésének az állami tulajdon, s vajon ellentétes-e az alkotmánnyal, ha a kormány privatizál. Ebben a kérdésben Csáki Györggyel nyilvánvalóan nincs vitánk. Én Lányival vitatkozva nemcsak azt mondtam, hogy alkotmányosan és a közérdek szempontjából szabad privatizálni, hanem azt is, hogy kívánatos. Azt gondolom ugyanis, hogy ha egy ágazatban állami tulajdonú monopolszervezet működik, ott nincs verseny, és ahol nincs verseny és fennmarad az állami köldökzsinór, ott gyenge a hatékonysági kényszer, kevésbé törekszik a szolgáltató a fogyasztók jobb kiszolgálására. Ebben az összefüggésben példálóztam azzal, hogy ahol magánvállalkozások versenyeznek a fogyasztók kegyeiért - mint a telefóniában - ott javul a minőség, és árverseny is kialakul; ahol pedig állami monopolszervezet működik - mint a vasút vagy a posta esetében - ott nem javul az ár és a teljesítmény viszonya. Csáki Györgynek bizonyára igaza van abban, hogy a postai szolgáltatások ára tízéves átlagban nem nőtt gyorsabban az inflációnál, s hogy a szakszerűen mért teljesítmény sem romlott. Én azonban bízom abban, hogy a monopolhelyzet megszűnése, a privatizáció nyomán a postánál is úgy javul majd az ár és a teljesítmény viszonya, mint például a légi közlekedésben. És abban is bízom, hogy ez előbb-utóbb az egészségügyben is így lesz. Csáki nem érti, hogy miért nem a szolgáltatók, miért a biztosítók versenyét szorgalmazzák a magyar liberálisok. A szolgáltatók versenyét tartjuk kívánatosnak, és ehhez tartjuk nélkülözhetetlennek a biztosítók versenyét. Ahogy közismert módon a kereskedők (külkereskedők, tőkeerős kiskereskedelmi láncok) versenye nyit teret új termelők piaci fellépésére, ugyanúgy a versengő biztosítóktól várható annak kezdeményezése és ösztönzése, hogy új szolgáltatók (magántulajdonú járóbeteg-praxisok) piacra lépése gazdagítsa a gyógyító szolgáltatások kínálatát. Ehhez persze magánbiztosítókra van szükség, amelyek nem élveznek területi monopóliumokat.

Bauer Tamás