A hét műtárgya (35)

Mindenki csak rohan, rohan, és közben észre se veszi, micsoda kincsek hevernek itt parlagon. Valóságos csodák, amelyek nélkül Budapest nem volna Bukarest. Még szerencse, hogy mi éberen figyelünk, kezünkben állandóan ott az élesre töltött fotóapparát, és azonnal lövünk, ha kell: nem hagyjuk, hogy e kincsek fölött úgy ballagjon el az idő, hogy hírük-nyomuk se marad, nem tudnánk a fényes utókor csillogó kék szemébe nézni, ha nem örökítenénk meg a főváros méltatlanul elhanyagolt szépségeit. Íme az eheti.


Nem állíthatjuk, hogy kifejezetten pazar a megoldás, amit a nyílllal jelzett egység gazdája forgalmának felpörgetéséhez választott, mi mégis találtunk benne pár magával ragadó részletet, így ezennel berántjuk sorozatunkba.

A képen látható tábla a zuglói Utász utcában tekinthető meg, ez a környék, hogy tapintatosak legyünk, nem egy diznilend, hogy ne legyünk tapintatosak, egy végtelenségig letoppant dzsumbuj, rissz-rossz házakkal, összehúgyozott járdával, szeméttel és a közeli übermarketből elcsórt, majd magára hagyott bevásárlókocsikkal; lehangoló hely.

Egy ilyen közegben vendéglőt nyitni eleve merész dobás, csárdának keresztelni meg pláne, kicsit olyan keresztes-háború íze van a dolognak, persze azért vicces, a névadásnál biztos az ugrott be, ahogy a müncheni rendszámú Mercedes csikorogva fékez, mert hát a gulyás és a csárda szónak ezek a népek külön-külön se, de egyben meg aztán pláne nem tudnak ellenállni, elkezd dőlni a nyál a szájukból, ha meglátnak egy ilyen feliratot, bárhol bármikor.  

Kérdés, mikor fordult be utoljára müncheni rendszámú Mercedes az Utász utcába. Pontosabban nem kérdés.

De térjünk a tárgyra most már.

Felhívnánk a figyelmet mindenekelőtt a színválasztásra. A már körülírt tájban ez a piros valóságos naplemente a Cote d'Azure-ön, a dolgozat már csak innen nézve is szimpatikus: a másfél dekányi festéknek köszönhetően úgy durván száz százalékkal lett élénkebb az utcakép. Magát a hordozót, tehát a táblát is szeretjük, mert végre valami, ami nem túl nagy, tehát nem tolakszik be az ember pofájába, mint a bontott csirkés óriásplakátok, lépten nyomon, pfúj.

Érdekesnek és modernnek tartjuk, hogy a mester a kézenfekvő vízszintes helyett a kicsit kényelmetlennek tetsző függőlegest választotta, és azt is, hogy csak a rendelkezésére álló felület felső részét használta, holott szabad keze volt. Látszólag azt a benyomást kelti, hogy még oda akart írni valamit a nyíl alá, mittudomén, nyitva ettől eddig, de nem, világos, mint a nap, hogy egy ügyes, alkalmazott grafikai formabontásról van szó: mindenki faltól-falig fest, hát ő azért sem. Bravó.

Dícséretes, hogy nem tett be valami otromba traverzet a tábla alá, a feliratot egy szép nagy döglődő akác oldalára rakta fel, ettől az egész kompozíciónak lett egy olyan kis erdei sétás hangulata, amit mindannyian annyira szeretünk. És nem mehetünk el szó nélkül a nagy középkori lakomák atmoszféráját, pontosabban a nagy középkori lakomák atmoszférájára bazírozó divatos lovagéttermek cégéreit idéző betűk mellett sem. Pompás.

Óvjuk, védjük műtárgyainkat, mert mások nem óvják, védik meg őket tőlünk!

 

Gulyáscsárda-tábla
Gulyáscsárda-tábla
Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.