„Riasztó romlásnak vagyunk tanúi. A bevándorlók körében a kultúra helyét a kultusz foglalja el, a multikulturalizmus közösségi elzárkózássá fajul, a különbözőség tisztelete címén középkori szokások tombolhatnak” – olvassuk a párizsi Le Nouvel Observateurben Jean Daniel főszerkesztő megállapítását. A lap azt a beszélgetést közli hasábjain, amelyet a főszerkesztő egy Grenoble-i rendezvényen folytatott Fadela Amara asszonnyal, az új kormány várospolitikai államtitkárával.

Nem volt közöttük nagy vita, hiszen mindketten baloldaliak. Amara algériai szülők muzulmán vallású gyermeke. Sarkozy jobbközép kormányának vannak más baloldali tagjai is, de ők nem nők és nem színes bőrűek. Van viszont két további második generációs bevándorló nő is a kormánytagok között (egyikük egyenesen az igazságügyi tárca birtokosa), ők viszont nem baloldaliak.

Franciaországba mindig is sok bevándorló érkezett – emlékeztet Daniel –, de őket egyénenként fogadták be, nem nemzeti vagy etnikai csoport gyanánt. Szükség volt olasz kőművesekre és lengyel bányászokra, ezért Franciaország bevezette, hogy a származáson kívül a születési hely alapján is állampolgárságot lehessen szerezni. A cél az volt, hogy az olasz és a lengyel bevándorlók gyermekei franciák lehessenek.

És lettek is, hála a nagy nemzeti intézményeknek, a katolikus egyháznak, a francia hadseregnek és az állami iskolának. „Ma az iskola széthullóban, a sorkatonai szolgálat megszűnt, a katolikus egyház szerepe visszaszorult a hitetlenség és a máshitűségek közepette” – írja rezignáltan a baloldali publicista. A külföldiek már nem azért jönnek tömegével, mert csodálják Franciaországot, hanem hogy kövessék családtagjaikat, ismerőseiket, közösségük más tagjait, akik ugyanazt a közösséget építik fel Franciaországban is. Az algériaiak nem Franciaországba utaznak, ha átkelnek a Földközi-tengeren, hanem valamelyik algériai közösségbe.

Fadela Amara – akinek szülei negyvenöt éve Franciaország ellen harcoltak az algériai függetlenségért – azt mondja, büszke franciaságára, és arra, hogy nem kell senki rosszallásától tartania, amiért muzulmán hitét gyakorolja. Tapasztalata szerint a nőknek könnyebb beilleszkedniük, mert nekik a francia világ nagyobb szabadságot jelent. A férfiak ellenben otthon királyok, a külvilágban viszont kitaszítottak, és ezt nehezen viselik. Ezzel magyarázza az államtitkár a 2005-ös külvárosi lázongást.

Jean Daniel személyesen ismerte az előző három köztársasági elnököt, és úgy tapasztalta, hogy mindhárman tehetetlen beletörődéssel szemlélték a bevándorlás problémájának súlyosbodását. Helyesli, hogy velük ellentétben Sarkozy a befogadási kapacitáshoz kívánja szabni a bevándorlás nagyságát. Nem tetszik neki viszont, hogy az elnök így szól a bevándorlókhoz: „Franciaországot vagy szeretni kell, vagy elhagyni.” Világos, hogy a bíztatás jobb eredménnyel járna, mint a fenyegetés. De hiszen nem is a bevándorlók az igazi címzettek, hanem a szélsőjobboldali szavazók. Az elnök nekik üzen az ilyen kijelentésekkel.

Fadela Amara erre azt feleli, hogy pár éve személy szerint ő is megriadt, amikor a radikális jobboldal 15 százalékot szerzett. Nicolas Sarkozy, mint egy úthenger, lelapította a szélsőjobboldalt. Utána pedig három második generációs bevándorló nőt hívott meg a kormányába, és ezzel jó visszhangot váltott ki a bevándorlók lakta lakótelepeken. Amara maga is félve ment az egykori lázongás helyszíneire, miután elfogadta az államtitkári posztot, mert attól tartott, hogy majd ellenségesen fogadják. Nem így történt: az emberek megértették az elnök üzenetét.

A két beszélgetőpartner ebben az egyben eltérő véleményen van: Daniel nem tagadja, hogy Sarkozy szinte eltüntette a színről a szélsőjobboldalt, mégis fenntartja, hogy helytelen a szélsőjobboldal szavazóival flörtölni.

Nicolas Sarkozy