A harmincegy éves versenyző egy évtizeden át a fiatal sportolók példaképének számított. Csalódásukat most az sem enyhíti, hogy sírva kért bocsánatot a benne bízóktól.

Jones gimnazistaként kilenc kaliforniai bajnokságot nyert rövidtávfutásban és távolugrásban. Mellesleg kiváló kosárlabdázó, elsőévesként ő volt az Észak-karolinai Egyetem országos bajnokságot nyert csapatának az irányítója. Kilenc esztendeje 38 atlétikai versenyen állt rajthoz, és ebből 37-et meg is nyert. Saját bevallása szerint 1999-ben kezdett szteroidokat szedni, de a hírhedt San Franciscó-i BALCO doppinglabor akkoriban kimutathatatlan termékét, a tetrahidrogesztrinont (THG) csak az olimpia előtti hetekben adta neki edzője, Trevor Graham. Ron Rapoport, aki 2000-ben könyvet írt róla, a Los Angeles Timesban most úgy vélte, hogy Jones és Graham a sydney-i játékok programjától ijedt meg: rájöttek, hogy a selejtezőkkel együtt tíz nap alatt 3-3 100 és 200 méteres futam, 2-2 távolugró verseny, 400x100-as és 4x400-as staféta vár az atlétára, ráadásul a váltódöntők között csak két óra a pihenő. Úgy érezték, a gyors regenerálódáshoz már illegális szerekre van szükség. Valójában be kellett volna érni az öt érem helyett hárommal - akkor Jones a megszégyenülés és visszavonulásának bejelentése helyett most aktívan készülhetne a pekingi olimpiára.

Nem mellesleg a két váltószámban szerzett arany- és bronzérmeket azoknak a csapattársaknak is vissza kell adniuk, akik pedig ártatlanok. További kérdés, hogy akkor ki nyerte Sydney-ben a rövidebb sprintszámot. Az ezüstérmes görög Ekaterina Tanu ugyanis négy évvel később egy motorbalesetre hivatkozva elbliccelte a doppingvizsgálatot, és bár 2000-es visszaélésére nincs bizonyíték, visszás lenne az utólagos előléptetése.

Búcsúcsók