A hatalom ravaszabb módszerekhez volt kénytelen folyamodni tehát. Így jött létre a városházán egy szupertitkos, még Demszky Gábor harisnyatartós-tangabugyis fotóinál is titkosabb bizottság azzal a feladattal, hogy végképp megakadályozza az autós közlekedést a fővárosban. Ezek a felkészült szakemberek a nyilvánvalóan beteg metróépítkezés köré szervezték a zseniális tervet. Nyáron, amikor azt gondolná mindenki, hogy röhögve lehet közlekedni, hiszen üres a város, olyan stratégiai pontokon bontatta föl a főpolgármester egyszerre az utakat, hogy szabadságolási főszezonban is lehessen egy-másfél órát állni a reggeli csúcsban Budáról Pestre tartva. Egyszerű trükk, de mindig beválik: mivel mindössze hét fővárosi híd van, abból pedig csak öt számít igazán, mert a Lánchíd egy-egy sávjával és állandó dugóival beszámíthatalan, a Szabadság hidat gyakorlatilag értelmetlenné tette a Kálvin tér teljes szétbombázása, így már csak az Erzsébet hídra vezető Hegyalja úton kellett fölszedni egy ötvenméteres szakaszt, lebénítani a Margit híd felé áramló forgalmat egy jó Moszkva-tér-felújítással, az Árpád hidat meg az egyébként is túlzsúfolt északi útvonalak felől elzárni: bontás a Szentendrein, és az összes párhuzamos úton is, mert ez nagy trükk ám: nemcsak a kulcsfontosságú útvonalat lezárni, csak úgy, hanem a lehetséges kerülő utakat is.

A bosszantóan alacsony forgalmú hétvégékre is zseniális terveket dolgozott ki a bizottság, az ötlet lényege: a legjelentéktelenebb rendezvényre is azonnal lezárni a belváros legfontosabb útvonalait. Tehát ha bejelentkezett egy kerületi kereskedelmi rádió, hogy ő mostan lakossági fingóversenyt rendezne az Andrássy út teljes hosszában és a két alsó rakparton, akkor azonnal megkapta az engedélyt, ugyanígy, ha egy háztömbfaliújság hirdette meg seggrepacsi-világcsúcsdöntési kísérletét, viszont ha traktoros paraszt érkezett volna tüntetni vagy egy szem nemezsapkás nyugdíjas lengette volna az árpádsávost a miniszterelnök sofőrjének panellakása előtt, akkor mindjárt kapott elutasító határozatot a közelekedés aránytalan sérelmére hivatkozva. Pedig a közlekedés aránytalan sérelme a legördögibb tervben valósult csak meg igazán: az obskurus agytröszt kisütötte, hogy a főváros egyik legforgalmasabb útját, a Váci utat főszezonban, ősszel újítják föl. De nem ám akárhogy! Nem úgy, hogy egy sávot fölbontanak, azt szépen fölújítják, aztán átmennek a másikra, hiszen kétszer három sáv van, azaz hat, el lehetne ott férni kulturáltan, vagy ha kulturáltan nem is, hiszen az a kétszer három is megtelik főműsoridőben, de valahogy; hanem éppen azt találták ki a fékezhetetlen agyvelejűek, hogy a három sávból lezárnak legalább kettőt vagy néha mind a hármat, és nagy rutinnal szétkapják gyorsan a párhuzamosan futó Lehel-Békét is, nehogy menekülni tudjon a nyomorult. És nem ám, hogy előre bejelentik, hogy kérem, ettől eddig itt és itt lesz fölbontva, aztán meg ottan, nem: mindennap meglepik valamivel a lakosságot. Hol itt, hol ott bomlik az út, hol az egyik irány, hol a másik dugul be kilométerekre, és így lehet olyan pazar jelenetek szemtanúja az elviselhetetlen terheket nyögő autós, amikor a három sávból három lezárva, negyedikre terelget át egy kissé kótyagosnak tűnő rendőr hétköznap délben, két óra eljutni a Dózsa György úttól a Forgách utcáig, a három lezárt sávból kettőben érdekes munkagépek parkolnak, egyben dolgoznak ugyan valamit, kábé ötméteres szakaszon, de az elvileg egyetlen, már a szembejövők úttestéből kiszakított járható sávon is manőverez valami asztfaltozó masina, legalább negyedóráig, addig kérem, áll a város Csepelig, pöfögnek az üzemanyaghektók a levegőbe, ketyegnek a munkaórák, itt semmi sem drága, gazdag ország vagyunk.

Az önnön fogyasztóvédelmi hangjától megrészegült vulgárpublicista már robbantaná is az "egy normális országban ezt úgy intézik"-gránátot, és szuronyrohamot intézne a munkagödrökben lapuló aszfaltbetyárok ellen. Maradjunk abban, hogy egy normális országban már rég megostromoltak volna ezért valami középületet, és fölgyújtották volna Baló György kocsiját.