Meglepően hasonló műsorral kezdte az évadot a budapesti nagyzenekarok két little brotherje, a Telekom és a MÁV szimfonikusok, teljes Beethovenség, teljes klasszikusság, nyitány- versenymű-szimfónia programmal, és a zongoraversenyekhez szólistának a két ezüstfejűt kérték föl, Ránkit illetve Kocsist. A Telekom szétesettsége miatti hüledezés volt a múlt heti program, most jöhet a hanyatt esés a MÁV elszántsága miatt. Nem a csodát kell elmesélni, ezek a régi zenészek, a régi hangszerek, nincs varázslatos kifinomodás, a hegedűk hangjában most is benne van az a furcsa, fémes szín, az a nyiszorgás, ami nem engedi, hogy túlságosan magasra emelkedjünk el a földtől. De aki akar, azért egy kicsit el tud emelkedni.

Már a Coriolan-nyitány alatt is, amit Takács-Nagy Gábor jóformán egy kézzel vezényelt, mert jobb karja gipszben, és a koncert elején még élt a karmesterben az önmérséklet, még zavarta a fájdalom, és megpróbált vigyázni a beteg testrészre. Hogy a második rész végén, a Hetedik szimfónia fináléja után mi maradt a gipsz alatt, és azt Takács-Nagy hogyan magyarázza meg az orvosának, arra jobb nem gondolni. Szóval a Coriolan-nyitány alatt is azt lehetett érezni, hogy jó ez, még ha rossz is, nem játszanak szépen, de nem üresek, van bennük kommunikációs vágy, egymáshoz is szólnak és kifelé, a közönség felé is, van értelme a zenélésnek, még ha a hangzás szegényessége akadályt is jelent. Nem kicsi az akadály, mert ha nem szól szépen a zenekar, ha nem árnyaltak a szólamok, akkor a Coriolan-nyitányt elönti a póz, a nagyotmondás, a zenei minőséget elfedi az izomfeszegetés, a hősiesség hősködéssé változik.

Körülbelül ugyanez volt a helyzet a második részben a Hetedik szimfóniával, de ott a minőség és a mélység sokkal nyilvánvalóbb, sokkal könnyebb odaképzelni azt, amit nem hall az ember. Kétségtelen, hogy a második tételben így is sok maradt, hogy csak a munka nagyját végezte el a zenekar a karmesterrel, némileg Takács-Nagy Gábor egészséges baljának mozdulataira asszociálva: csak a nagy felületek lettek fölfestve, ami egy ennyire közismert zeneműnél kockázatos megoldás, mert csak azt mondja el, amit mindannyian tudunk, és éppen az értelmezés egyedisége és a pillanat különlegessége vész el.

De ekkor már túl voltunk az egyediségen és a különlegességen, vagyis a G-dúr zongoraversenyen és Kocsis Zoltánon. Nem kezdődött jól a mű, a zongora szólójára nem indult rá azonnal a zenekar, mintha a futó a rajtvonalnál rögtön megbotlana a saját lábában, hát mi lesz ebből?

Hogy mi lett, azt nem is tudom megmondani. Kocsis nagyon robbanékonyan, szélsőségesen, mindenféle klasszikus ízlést és szabályt elhagyva zongorázott, és az ember az egyik pillanatban azt érezte, hogy igen, ez az igazi Beethoven, ez az állandó kitörés, ököllel kell verni a zongorát, és a maradványait szétrugdosni. A következő percben meg csak az jutott eszembe, hogy Kocsis harminchét éve játssza a nyilvánosság előtt ezt a művet, és valamit ki kell találnia, hogy friss maradjon az interpretáció. És persze könynyebben maradt volna meg az ember az első álláspont mellett, ha annyira tiszta lett volna a játék, ha a zongoraszólam nem lett volna tele apróbb-nagyobb pontatlanságokkal, és az apróbb-nagyobbat most úgy kell érteni, hogy tényleg volt nagyobb is, amire azért fölkapta a fejét a hallgató. Viszont, ha már a koncert nem szorosan zenei tartalmát nézi az ember, ez volt talán a legfontosabb. Hogy nem kell félni, csinálni kell, menni előre, padlógázzal.