A Honvéd utca 3. pedig maga is olyan volt, mint egy szeceszsziós tárgy 1903-ból, amely most a lomtalanításkor az utcára került. Meg kellett látni kopott szépségét, letisztogatni és restauráltatni, hogy újra fölragyogjon. Éppen ezt tette Vad Tivadar a Bedő-házzal, mivel mint vállalkozó maga is épületfelújításokkal foglalkozik a Belvárosban. Így újult meg a külső és belső homlokzat annak öszszes faragványával, indájával és kerámia burkolatú zárt erkélyével együtt. Vad úr megvásárolta a földszinti üzlethelyiségeket is: az egyik eredeti, pávafark-íves ajtó már hiányzott a portálról. A vállalkozó ezt is helyreállította, a különálló bolthelyiségeket egybenyitotta, s ezáltal keletkezett egy (pincével és a galériával együtt) 600 négyzetméteres belső tér.

Sőt, merészet gondolt a szépre fogékony üzletember. Elhatározta, hogy megnyitja itt a szecesszió első állandóan látogatható, magyar gyűjteményét, a Szecesszió Házát. Ennek alapja természetesen a saját gyűjteménye, melyben e szeszélyes stílus számtalan szépsége és furcsasága megtalálható. A szecesszióról mondják, hogy az utolsó olyan irányzat volt, mely az élet minden területére hatott. Legszebb darabjai itt a gyűjteményben bútorok és dísztárgyak. Olyan értékek is, mint például egy Thék Endre készítette tálalószekrény, vagy Toroczkay Wigand Ede saját készítésű íróasztala. S olyan furcsaságok, mint a bőrkötésű kódexnek látszó tárgy, amely kinyitva fésülködőasztalkává alakul, vagy az a csillár, melybe drótból előre beleszőtték a pókhálót, így a póknak már semmi dolga nem maradt. A kissé szertelen gyűjteményben egyetlen darabbal képviselteti magát a ruházat: egy csodálatos estélyivel, melybe úgy ahogy van, bele lehet szeretni, anélkül, hogy hölgy lenne benne.

A Magyar Szecesszió Háza sok mindenben különbözik egy átlagos múzeumtól. Például abban, hogy egyben egy kávézó is. Beülhetünk az enteriőrökbe, tehát magukba a múzeumi tárgyakba a gőzölgő kávénkkal és szó szerint otthon érezhetjük magunkat a szecesszióban.

A csillárba alkotója készségesen beleszőtte a pókhálót is