Azért fütyült, mert, mint látjuk, éppoly nehéz ehhez támogatást szerezni, mint amennyire fontos. Nemcsak azért fontos, mert "az mégis tűrhetetlen, hogy lopunk" (Uj Péter), hanem még ennél is lényegesebb okból. Ha ugyanis a különböző szintű érdekek képviselete között megbomlik az egyensúly, akkor csak torz döntések születhetnek. Akkor is, ha a részérdekek képviselete gyenge, és akkor is, ha eluralkodnak az országos érdekek fölött. Márpedig eluralkodnak.

A rendszerváltó pártok 1990-ben még tudták, hogy egy kezdő demokráciában, ahol a hosszabb távú, általános érdekek mélyebb tiszteletét még nem építette föl az idő és a tapasztalat, a helyi érdekek és az országos érdekek képviseletét szigorúan el kell választani. Aztán ezt gyorsan elfelejtették. Az első ciklus ellenzéki pártjai (MSZP, SZDSZ, Fidesz), amelyek halálra nyerték magukat az önkormányzati választásokon, be is vették választási programjukba, hogy megszüntetik az összeférhetetlenséget. Meg is szüntették, közös akarattal, ez volt az első dolguk az 1994-es választások után. Azóta a helyzet teljesen elfajult. Ma már a képviselők hatoda polgármester (a hatvanháromból harminckettő MSZP-s, huszonhét fideszes), és akkor még az egyéb megyei és települési vezetőket számba sem vettük. Szinte valamennyi jelentősebb város és kilenc fővárosi kerület polgármesterének ülőhelye van a Tisztelt Házban, s bár jelentős részük ritkán teszi le oda a fenekét, de amikor lobbizni, szavazni, helyi érdekeket országos érdekekkel szemben győzelemre vinni kell, akkor a helyükön vannak. És úgy is gondolják, hogy ez így van rendjén. Ahány polgármestert - kormánypártit, ellenzékit vegyesen - megkérdezett laptársunk (Népszava, október 3.), mind ugyanazt a nótát fújta: hasznos a településnek, ha a polgármester törvényhozó, mert hatékonyan tudja képviselni a városa érdekeit. E hatékony képviseletek miatt torzulnak el az országos struktúrák és intézményrendszerek, ezért nem lehet ésszerűsíteni őket, ezek növelik tovább a különbségeket az erősebb és gyengébb városok, megyék, régiók között, ezért nem arra folynak a közpénzek, nem arra futnak a utak, nem ott szűnnek meg vagy nőnek föl kórházak, iskolák, amerre, ahol az ország szempontjából a leghasznosabb lenne. Racionálisabb közigazgatási rendszert sem lehet kiépíteni, amíg azoknak kellene dönteniük erről, akik a régiből élnek. A közpénzek magán- és pártérdekű ellopása (legalább) szégyen, helyi érdekű eltérítése azonban dicsőség.

Tanulságos Horn Gábor vallomása csütörtöki számunk Fórum oldalán: "néha hajmeresztően abszurd dolgokba keveredtünk mi, politikusok... Soha olyan rosszul nem éreztem magam, mint azon a lovasberényi kihelyezett kormányülésen, ahol... részben mi határoztuk meg, hogy melyik megye melyik kórházában mi működjön és mi nem. Olyasmivel foglalkoztunk, amihez nem értünk, amibe nem lett volna szabad belefolynunk, ráadásul nem is kellett volna, hiszen a szakminisztérium készített egy egzakt és kompetens javaslatot, csak éppen azt a helyi érdekeket szerintem rosszul képviselő erős politikusok kiigazították."

Éppen elég erős helyi érdekekhez kötött képviselő-lobbistát termel már pusztán az egyéni választókerületi rendszer. (Annak a súlyát is csökkenteni kellene a képviselők számával együtt, de félő, hogy inkább majd az ellenkezője történik, ha történik egyáltalán valami.) Egyéb helyi hatalmasságokra már végképp nincs szükség az Ország Házában. Az ugyanis azért az Ország Háza, hogy azok üljenek benne, akik minden egyéb érdek fölött az országét mérlegelik. A helyi potentátok pedig nincsenek abban a helyzetben.