Szatmárnémetiben nőttem fel, karnyújtásnyira a magyar határtól, így nekem sokáig a királyi tévé jelentette a hazát. A Futrinka utcától Kudlik Júliáig. Egy dobozba zárt haza, amelyben csak mellig értek az emberek. Ha kikapcsoltuk a készüléket, a haza is elsötétült. Másoknak a hazaszeretet egyet jelentett a románok gyűlöletével. Ha gyűlölték őket, akkor éreztek valamiféle motoszkálást a mellükben, és akkor a haza hirtelen több lett, mint a szomszéd utca vagy néhány grund. Két szilveszterünk volt és két húsvétunk, az órák előtt a román himnuszt énekeltették el velünk a tanárok, apámat mégis az Isten, áldd meg a magyart taktusai alatt láttam először elérzékenyülni. Gyerekként mindez felfoghatatlan.

És akkor egy napon ott álltunk az aradi emlékmű előtt, egy szürke, eső áztatta betondarabnál. Ősz volt, borongós, savanyú délután. Már nem is tudom, osztálykirándulás nem hivatalos programja volt ez, vagy csak valamiféle családi magánszorgalom, és valaki azt mondta, hogy ők bizony a hazájukért haltak meg. A tévé miatt, gondoltam én. Rosszabb esetben a románokért. És nem tudom, hogy mi történt ezután. Talán a szobor, talán ez a dísztelen szomorúság, az ősz kedvetlensége érintett meg, hogy már azon a héten kezembe vettem egy történelemkönyvet, s rá egy hétre már a március ifjaknál is dühödtebben kértem szabadságot, egyenlőséget, uniót Erdéllyel.

Így lettem én magyar. Persze, nem vértiszta, nem ezerszázalékos, csak amolyan tejbegrízes vidéki, vagy ami még rosszabb: határokon túli, rommagyar. Mert a magyarságommal együtt egyből megjelentek a határok, a bizonytalanság, valami óvatos felelősség önmagam és a leírt mondatok iránt. Sovány, de nekem megfelel.

Igazából ma is megtörténhet, ha álmomból ébresztenek, nem tudnám felsorolni mind a tizenhármat. Aulich, Damjanich, Dessewffy, Kiss, Láhner, te jó isten, máris kihagytam valakit. De azt az örömöt, azt a bizsergető épphogy elégedettséget nem adnám semmiért, amikor rájöttem, mégiscsak van valamiféle otthon a Futrinka utcán túl is. Egy haza, ha nem is a magasban, de a szünetjel után. Ahova, ha nem is számolnak mindig, de kivonni belőle már soha nem tudnak.