Öt perce álldogáltam, mikor nyílt az ajtó, és belépett - hökkenten konstatáltam azonnal - egy turista. Nem lehetett szó tévedésről: bakancsot viselt, bricsesznadrágot, kényelmes barna inget, fakult makkocskákkal ékesített kalapot. Kezéhez szokottan simult az apró jelvényekkel pöttyözött, göcsörtös, öreg bot. De ami a leginkább furcsa volt, kalapkarimája alá, a homlokára egy átizzadt cetli volt fölmadzagolva. A cetlin piros szám: 4268.

Velem egykorú-szerű volt a fickó, őszes, szakállas, szemüveges, szomorú szemű ötvenes.

Köszönt, egy sört kért, leült mellém a pulthoz.

Mielőtt belekortyolt volna korsajába, szervezetét hatalmas sóhajtás hagyta el. Olyan volt ez a sóhaj, mint egy megszólítás, udvariatlanság lett volna nem reagálni rá. Halkan mormoltam oda:

- Vigyázz, le ne olvassanak!

Rám se nézve legyintett:

- Kicsit messze vannak ahhoz.

- Hol?

- A Pilisben. Vagy a Börzsönyben. Már nem is tudom. Fönn. Az erdőben. A francba.

Nem kellett kérdezni, mondta. Általában megfigyeltem már: az embereket nem kell kérdezni, mondják.

- Ez lett volna a jubileumi kirándulásunk. Egyetemi hagyomány. A csoporttársakkal. Harminc éve gyűrjük. Kezdtük mint gyerekek, aztán csináltuk a gyerekekkel, majd ők felnőttek, otthagytak minket, és most megyünk mint öregek.

- Jó is az. Jó egészséges.

- Az. Az apósom volt a nagy kiránduló. Az asszony őtőle szokott rá, és belevitt minket is, az egész tankört. Apósom aztán egy kiránduláson kapott szívrohamot. Még nem volt hatvanéves. Úgy kellett lecipelnünk a börzsönyi bőrös kulcsosházból. Utolsó szavaival rám hagyományozta a botjait.

- Sok botja volt?

- Volt neki vagy nyolc. Mind teliszögelve ilyen vasakkal - mutatta a fiú a botot, melyen szépen sorakoztak az apró fémjelvények: Aggtelek, Lillafüred, Nagyszénás, Czuha-völgye...

- Azóta bottal kirándulok. Mint egy nyomorék. Az Éva miatt. Eleinte pofára is estem folyton. De aztán megszoktam. Két feles után már üzembiztosan botozok. Ez a maskara is az öregé volt. Éva megkért, hogy hordjam. Hát hordtam. Utáltam, de hordtam. Aztán megszoktam. Ezt is. Olyan mindegy, mi van az emberen. Hogy mi van akárkin.

Kortyolt párat, folytatta.

- Tulajdonképpen szeretem az erdőt. Szeretném. Messziről. De minden két héten belemenni! Az erdőbe. Ahol nincsen az égvilágon semmi dolgom. Semmi. Egyáltalán. Mit keres egy polgárember az erdőben? Erdőben a vad jár. Meg a vadász. Intézzék el ott a dolgaikat ők ketten. Én nem akartam volna zavarogni ott. Isten őrizzen. És ehhez képest minden második hét végén kirándulok. Harminc éve. Harminc éve.

- És ez mi? - mutattam a homlokán már kicsinyt szétfolyt piros számokra.

- Ja, ez fönnmaradt? Annyi baj legyen. Az első tanköri kiránduláson számháborúztunk. Éva gimnáziumi hagyománya. Meg az enyém is. Együtt jártunk gimnáziumba is. Padtársak voltunk. Szerettünk számháborúzni. Rengeteget számháborúztunk. De aztán én meguntam. Ő viszont nem. Én egyenesen megutáltam. Ő meg egyre jobban belelendült. Szerencsére a többiek is kiöregedtek, így az elmúlt húsz évben már nem kellett. Pedig durva jó. Két órát számháborúztunk, és utána két napig kurkásztuk egymásból a kullancsokat. De most Éva kitalálta, hogy ez egy jubileumi kirándulás, és számháborúzzunk. Mert harminc éve is azt csináltuk, számháborúztunk. A gyerekek, persze, már nem jöttek, ki kamasz, kinek kisgyereke van, ki már válófélben. Tosznak számháborúzni. De minékünk muszáj. Gyűlölök már számháborúzni. De, gondoltam, csinálom. És ha már csinálom, hát én vagyok a legjobb. Bedobok három deka whiskyt, és úgy számháborúzok, mint az isten. Leolvasom én valamennyi szeplőt a kopasz fejükről.

- És most győztél?

- Ahogy vesszük. Tulajdonképpen az volt az utolsó csepp, hogy Éva azt mondta, neki három élete van. Ő volt a kékek vezére, én a pirosaké. Mitőlünk kellett nekik elvenni a zászlót. Mindent megbeszéltünk, és a végén mondja, hogy ő a kékek vezére, ezért neki három élete van. Három száma. Mondom neki, miért? Eddig a vezérnek mindig kettő volt. Nekem is kettő, neki is. Miért lenne neki három? Mire ő nem mondott semmit, csak rámnézett, úgy, úgy nézett rám, ahogy szokott, és fölmutatott a hegy tetejére. Hogy induljak, és oda tűzzem föl a zászlót. Ha valamit mondott volna, hogy dögöljek meg, vagy ilyesmit, akármit, amit szokott, akkor nem lett volna tán semmi baj. De ő nem mondott semmit. Csak felmutatott a hegyre. Én erre megvontam a vállamat, összeszedtem a csapatot, és elindultunk a hegyre. A lányokat félúton beleraktam egy jó tüskés bokorba, hadd smúzoljanak ott. A fiúkat meg fölzavartam mindenféle fákra, sasoljanak csak onnan. Én meg fölmentem a tetőre, a túloldalon szépen leereszkedtem, ott volt a kövesút, két perc múlva jött egy kocsi, leintettem, kérdeztem, hova megy, mondta, Pestre, a Tátra utcába, mondtam neki, az jó lesz, csak a faluban álljunk meg egy percre a kocsmánál. Ez negyven perce volt. A kékek még el sem indultak támadni...

- És a zászló?

A föllázadt turista benyúlt kopott hátizsákjába, és kihúzott abból egy csinos vörös lobogót. Ádáz mosollyal, boldogan lengetett egy nagyot a pincér felé:

- Légy szíves, még egy sört, öreg! Meg egy fél Unicumot!