„A digitális tárkapacitások növelésének korlátai eltűnőben vannak, és sok gondolkodónak támadnak aggályai azzal kapcsolatban, hogy milyen nem kívánt következményekkel is járhat az adattárolás fejlődése” – írja Jessica Winter a Boston Globe-ban.

Stuart Parkin, az IBM fizikus-kutatója közel áll hozzá, hogy egy újfajta digitális memóriát tegyen hozzáférhetővé, amely soha nem látott mennyiségű adat tárolását teszi lehetővé. Néhány év múlva a MRAM nevű új technológia révén akár egy iPodban is elfér majd egy egész műszaki könyvtár teljes anyaga.

Pedig már eddig is korábban elképzelhetetlen mennyiségű adatot tároltak egyetlen helyen. A nagy szolgáltató cégek szerverein egyre több adatunk fér el, és szakértők arra számítanak, hogy az otthoni számítógépen már nem lesz érdemes sok tárhelyet tartani, mert olcsóbb központi memóriaparkokban tartani az adatainkat. Sok cég már ma is ezt a taktikát alkalmazza, emiatt azonban felvetődött, hogy vajon mi minden bénul meg a világban, ha egyszer valamelyik tárhely tönkremegy.

Most ezzel éppen ellentétes gondolatok aggasztják a tudósokat. Amit ugyanis egyszer felviszünk az internetre, az örökre ott marad. A Google még a keresések eredményét is gondosan megőrzi. Ez személyiségi jogi és adatvédelmi szempontból súlyos aggályokat vet fel. Az emberiség időtlen idők óta dolgozik azon, hogy mesterségesen pótolja önnön tökéletlen memóriáját. Most azonban odáig jutott, hogy felejteni kellene ismét megtanulnia.

Jessica Winter különösen Viktor Mayer-Schönbergernek, a Harvard német tanárának javaslatát találja életrevalónak: eszerint törvénnyel és programbeli korlátozásokkal rá kellene szorítani a szolgáltatókat arra, hogy bizonyos kényes adatokat egy meghatározott idő után töröljenek.

Hogy mennyire nem képzelgésről van szó, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a Google, a Microsoft, a Yahoo! és az Ask példája: a nyáron különböző módszereket dolgoztak ki arra, hogy egy idő után törlődjenek szervereikről az IP címek. Az Ask külön törlő funkciót bocsát a felhasználó rendelkezésére, a többieknél automatikus a törlés, de csak egy-két év után.

De az is lehet, hogy a probléma magától megoldódik. Winter olyan kutatót is idéz, aki szerint a nagy tárkapacitások nemcsak megőrzik az információt, hanem egyúttal el is rejtik. Ott van ugyan valahol az a bizonyos adat, de az áthatolhatatlan adatmennyiség védelmét élvezi. Minél több információt tárolunk, annál nehezebb áttekinteni az adathalmazt, és a rossz szándékkal kutakodóknak is annál nehezebb megtalálniuk azt, amit keresnek.