A szerző a Rádiós Dolgozók Tanácsa (RDT) elnökségének a tagja

Gondolom, az elnök úr nem vitatkozik azzal a megállapítással, hogy ebben a tíz évben a Magyar Rádió összességében (a rádiózás technikai adottságai miatt is) a harmadik legjelentősebb tömegkommunikációs médium volt Magyarországon. Ehhez tegyük hozzá azt is, hogy az elektronikus médiapiac változása miatt tíz évvel ezelőtt bekövetkezett hallgatottságcsökkenés ellenére a közszolgálati rádió nem veszített akkora teret a magyar médiavilágban, mint a két közszolgálati televízió.

Ami a rádió fejlődését illeti a hetvenes-kilencvenes években, ezt a kuratórium elnökénél árnyaltabban látjuk. Gellért Kis Gábor kiélez bizonyos ellentmondásokat, s ennek érdekében bizonyos tényeket elhallgat. Ez jegyzetíróknál bevett módszer, viszont Gellért Kis Gábor a Magyar Rádió kuratóriumának elnöke, következésképp elvárható tőle, hogy cikkét ne publicistaként, hanem a kuratórium elnökeként írja.

Gellért Kis azt állítja, hogy a kilencvenes években "az MR elnökei... képtelenek voltak megóvni a rájuk bízott intézményt". Ez a megállapítás az 1996-os médiatörvény után megválasztott rádióelnök, Hajdu István, sőt Kondor Katalin esetében sem igazságos. Egyre inkább úgy tűnik, hogy igyekeztek megtenni minden tőlük telhetőt annak érdekében, hogy óvják a rájuk bízott intézményt. Hogy ez milyen hatékonysággal sikerült nekik, az más kérdés.

Tény, hogy mindketten irtóztak a drasztikus lépések megtételétől, a "direkt kaszabolástól". Akkor sem tették meg a szükséges lépéseket, ha a munka hatékonysága ezt megkívánta volna. Sokan éreztük úgy, hogy az, ami a rádióban történik, végső soron maga a lassú leépülés.

Ám a lassú leépülés vagy a "lassú halál" nem az igazi megsemmisülés. Onnan még talán van visszaút. Az idén elbocsátott munkatársak összesített létszámáról Gellért Kisnél olvashattunk először "hivatalosan". Ezt a "350-400" embert képletesen szólva az idén "kivégezték", illetve "kivégzik majd". Munkajogi szempontból persze azok, akiket nyugdíjba "ösztönöztek", küldtek, vagy az önkéntes távozási prog-ram keretében mentek el, más kategóriába tartoznak, mint azok, akiktől sokkal drasztikusabban, csoportos leépítéssel szabadultak meg.

Vitatkoznivalónk van azzal a megállapítással is, hogy "pokolian nehéz, csaknem lehetetlen ennyi munkavállalót humánusan elküldeni". Ha valóban racionális döntésről van szó, azt el lehet fogadtatni a munkavállalóval is. De a meggyőzéssel a menedzsment máig adós maradt, és még titkot sem csinál belőle, hogy szándékosan!

Egyébként Such György harmincoldalas elnöki pályázatában az áll, hogy az "egységes szempontrendszert és szerkesztési elveket nem lehet vezényszóra bevezetni. Ehhez olyan, hosszú idő alatt, folyamatos, műsor-értékelési vitákban kiérlelt csoportnorma kialakulása szükséges, amelyet csak tartósan együtt dolgozó stáb alakíthat ki magában."

Ez történt, kuratóriumi elnök úr?

Az Élet és Irodalomban és másutt megjelent írások, elemzések nem arról tanúskodnak, hogy íróik ne olvasták volna Such elnöki pályázatát, pedig nem volt annyira egyszerű hozzájutni.

Ami azt a szentenciát illeti, hogy: "a plurális médiavilágban nincs olyan rádió, amely mindenkihez szól", ez csak a kereskedelmi rádiókra igaz, a közszolgálatira nem! Annak mindenkihez kell szólnia. Ezt az elnök úrnak nálam sokkal jobban kell tudnia. A kérdés csupán az, hogy mikor és hogyan szóljon - nem egyszerre persze - minden olyan emberhez, akihez a többi médium nem szól.

A jelenlegi rádiós menedzsment június 4-én bevezetett műsorstruktúrájával műsorokat likvidált, "új tartalmakat" semmisített meg. A sajtó, ami alól a rádió sem kivétel, újság. Az állandó ismétlés az újságjelleget öli meg, s végső soron a sajtó halálát jelenti, hiszen ahogy nem fogunk olvasni, nem fogunk hallgatni sem egy orgánumot, ha abban nincs újdonság.

További szakmai kérdés, hogy ha már ismétlésre szánta rá magát a menedzsment, akkor azt hogyan teszi. Lehet úgy és annyit ismételni, hogy az érdekes legyen. Ha sok-sok műsort "visszahozunk" napközben és az éjszakában, akkor valóban nem kell anynyi ember, mint amennyi a Magyar Rádióban van. Sőt ehhez a maradék ezerre sem lesz szükség. (Ez vicc volt. Igaz, nem jó ezzel a reformmal tréfálkozni. Ismerőseink közül néhányan, amikor meghallották az emer-1-Kossuth rádiót reklámozni, először a térdüket csapkodták a kacagástól, de aztán lefagyott arcukról a mosoly: amit ugyanis viccnek hittek, abból valóság lett.)

Azt hiszem, Gellért Kis Gábor egyet tud velem érteni abban, hogy a hallgatottság nem minden, de nem árt növelni. Vizsgáljuk meg, mit sikerült az egy éve funkcióban lévő rádiós vezetésnek elérnie.

Nos, hogy Such György megfogalmazásával éljünk: "nem sikerült megállítani a Kossuth térvesztését". A régi közönség jelentős része június óta távolodott, új pedig nem jött. A Petőfi esetében a helyzet roszszabb, hiszen ez az adó a régi közönségét teljesen elvesztette, s bár (a "nagyon zenével") sikerült újat szereznie, ez - legalábbis egyelőre - csupán töredéke a réginek!

Gellért Kis Gábor megállapítja: "Három hónapja adja műsorait a Magyar Rádió az új rend szerint. A hallgatói visszajelzések vegyesek: a felháborodott, dühödt elutasítástól a tartózkodó érdeklődésen át a lelkes üdvözlésig." Mi lelkes üdvözlést még nem hallottunk.

A gyakori hibák egy része az új struktúra átgondolatlanságából következik. Egy részüket már három hónappal ezelőtt is pontosan meg lehetett jósolni. Volt amire már akkor felhívtuk a vezetés figyelmét. Ezek kifejezetten irritálóak azok számára, akik hozzászoktak a kereskedelmi adókéhoz képest eddig (június 4-ig) azért továbbra is lényegesen érdekesebb rádióhoz.

Mindezt megtetézte a Magyar Rádió frissen bevezetett grafikai arculata, amiről a Magyar Tervezőgrafikusok és Tipográfusok Társasága azt állítja: "általános optikai strukturálatlanság jellemzi a próbálkozást, amely méltatlan egy, a Magyar Rádió jelentőségű médium vizuális kommunikációjához... A logotípia súlyos, fekete foltja hagyományosan negatív asszociációkat ébreszt." De bár csak a logotípiában lenne súlyos, fekete folt!