Mottó: „Ha elfejteném, hol élek / naponta figyelmeztetnének / rá körülmények, események, / no meg az úgynevezett lélek. // Most épp a szív, a szív ügye. / Katétert dugnak majd bele, / mert elvásott valamije, / vagy elhalt, vagy mi a fene, // s mert az EKG erre vallott, / hogy tisztán lássuk át a bajt ott, / invasiv vizsgálat javallott: // egy pompás gép szívembe fel / csövön át festéket lövell- / ne, ha nem romlott volna el.”
Várady Szabolcs: A katéterre várva

Amikor a 2006-os kormányalakítás után belevágtunk a munkába, azt hiszem, a kormány tagjai közül mindenki a sajátjának érezte Molnár Lajos vízióját: „Mit akarok? Olyan egészségügyet, ahol előre köszönnek a betegnek, mert csak ő a fontos. Olyat, ahol a fizetéséből tisztességesen megél orvos, nővér és nem a pénzt lesi, hanem a könnyet a szenvedő szemében, a hálát pedig virágnak vagy jó szónak hívják.”

Alig egy évvel később a müncheni repülőtér várójában tökéletesen váratlanul ért a hír: Lajos visszaadja a megbízatását.

Bármennyire fájlaltam is a döntését, meg kellett értenem: ő nem hagyományos politikus, hanem küldetésének élő reformer, aki veszélyben érezte céljainak, céljainknak megvalósítását. Azt tapasztalta, hogy a szocialista párt tagjai az átalakítás szülte feszültségből fakadó szükségszerű népszerűségvesztéstől elbizonytalanodnak, pedig tudta, hogy a reform befejezése nélkül csak a népszerűtlenség marad, és eljátsszuk a siker esélyét. A tétovasághoz nem akart segédkezni, ezért lemondásával élére állította a kérdést: megcsináljuk a reformot vagy meghátrálunk.

Biztos, hogy nem segített a reformok népszerűsítésében a kormánypártok zavaros szóképekkel tűzdelt vitája, miközben persze nyilván mind a két párt képviselői a lehető legjobb meggyőződésükkel, szakmai hitükkel képviselték álláspontjukat. (Az ellenzéki pártok szerepét sajnos nem tudjuk hasonlóképp értékelni, azok tudniillik megrekedtek annál az ortodox kommunista nézetnél, hogy az a legjobb, ha az állam intéz mindent, maradjon tehát minden úgy, ahogy van és régen is volt, maradjon érintetlen az egész hálapénzzel sújtott, hűbéri egészségügyi rendszer érintetlen, elavult gépparkkal, kosszal és kilátástalansággal.)

Az is biztos, hogy néha hajmeresztően abszurd dolgokba keveredtünk mi, politikusok a reform kivitelezése során. Soha olyan rosszul nem éreztem magam, mint azon a lovasberényi kihelyezett kormányülésen, ahol mi - ilyen-olyan államtitkárok, miniszterek, pártemberek, képviselők, egyszóval politikusok - beleszóltunk a kórházi ágyak elosztásába, részben mi határoztuk meg, hogy melyik megye melyik kórházában mi működjön és mi nem. Olyasmivel foglalkoztunk, amihez nem értünk, amibe nem lett volna szabad belefolynunk, ráadásul nem is kellett volna, hiszen a szakminisztérium készített egy egzakt és kompetens javaslatot, csak éppen azt a helyi érdekeket szerintem rosszul képviselő erős politikusok kiigazították. Ha maradna az állami biztosítási rendszer, akkor ugyanez a politikusok által befolyásolt tervgazdaságos módszer élne tovább, ahogy eddig.

Sokszor tapasztalom személyes beszélgetéseken orvos barátaimmal, hogy a változás szükségességével egyébiránt egyetértő orvosok gyakorta úgy érzik, a kormányzat ellenségesen kezeli őket. Tudom, a vita, az olykor kilátástalannak tűnő újító munka hevében valóban voltak félreérthető, szerencsétlen „beszólásai” politikusoknak az orvos szakma felé. De képtelenség lenne azt hinni, hogy bárki a reform elkötelezett hívei közül ne partnerként gondolna az orvosokra. Hiszen elképzeléseink szerint a változások az ő munkakörülményeiket és jövedelmeiket is erőteljesen jobbítani fogja, és nyilvánvaló, hogy a betegek is csak akkor érzékelhetik az egészségügy minőségi változásait, ha annak legfontosabb szereplői az orvosok és a nővérek elégedettek a rendszerrel, amiben dolgoznak.

A reform kilátásai sokszor bizonytalannak látszottak az elmúlt időszakban. Nekem, liberális politikusként persze meggyőződésem, hogy ha a miénk lenne a döntő szó, következetesebben cselekedhetnénk s már jóval előrébb járnánk.

Mivel azonban nem ez a helyzet, érdemesebb arról beszélni, hogy most - a reform kapujában - mi inspirál minket.

Igen, végre a reform kapujában vagyunk, hiszen kialakult egy olyan kompromiszszum, melynek nyomán visszafordíthatatlanul végigvisszük, amibe belevágtunk.

Ha megvizsgáljuk az egészségügyi rendszer mostani állapotát különös kettősséget tapasztalunk. Egyfelől azt látjuk, mindenki megelégedésére műkődnek a vonzó küllemű, jól felszerelt patikák, s az ellen sincs ma már senkinek kifogása, hogy a lázcsillapítót megveheti a benzinkútnál vagy a drogériában is. Amiatt sem ágál senki, hogy a háziorvosi ellátás teljes egészében magántulajdonban van. Az pedig, hogy a gyógyszergyártók lefelé licitálnak az árversenyben, szintén mindenkinek a megelégedésére szolgál. Ám ezzel párhuzamosan naponta hallani a történeteket megalázó állapotban lévő kórházi osztályokról, ahol az alapvető higiénés feltételek sem adottak, ahol nem tudnak jobb étkezést biztosítani, mint a börtönökben, ahol elavult műszerparkkal gyógyítják a betegeket, akik mindezért borítékban fizetnek.

Mindaz, amit a mai kórházi állapotokról tudunk, a legkevésbé sem hasonlít arra, amit joggal elvárnánk egy majd két évtizede szabad, versenyes polgári demokrácia állampolgáraként az egészségügytől.

Az átlagos magyar kórház folyosója hiteles díszlete lehetne egy balkáni kisvárosban, a ’80-as években játszódó filmnek, miközben a könyves-, ruha- vagy élelmiszerboltok, az éttermek, a mozik, a szállodák, az edzőtermek, az autó- vagy a fodrászszalonok már rég nem úgy néznek ki, mint a szocializmusban, és a tulajdonosok szemlélete is alapvetően más, mint, mondjuk, a 223. sz. közért vezetőié volt. A jól képzett magyar orvosok derékhada pedig egyfelől kevesebbet keres, mint egy belga nővér, másfelől - tisztelet a kivételnek - egy „közmegegyezésesnek” vélt, mélyen erkölcstelen rendszer, a hálapénznek nevezett korrupció haszonélvezője.
Ez tarthatatlan. És nincs ennek semmilyen rejtélyes oka, csak a verseny hiánya. A megfelelő inspirációval és motivációval nem rendelkező tulajdonos. A (szabályozott) piaci törvények hiánya az, ami megakadályozta, hogy nyugatias, hozzánk méltó körülmények között dolgozzanak az orvosok, s gyógyuljanak a betegek.

Minket, liberálisokat azzal a váddal szoktak illetni, hogy afféle szemellenzős „kapitalistaként” minden társadalmi szolidaritást elvetve ismételgetjük mantraként: piac, piac. Bár meggyőződésem, hogy az SZDSZ-re ez semmilyen vonatkozásban nem igaz, és a magyarországi pártok közül mi képviseljük legkövetkezetesebben az esélykiegyenlítés politikáját, az általánosságok helyett vizsgáljuk meg, hogy konkrétan az egészségügyben mi lesz a következménye az általunk szorgalmazott változásoknak. Mihályi Péter közgazdász, pártunk szakértője ezt így summázza: „Ha a biztosító megköveteli azt, hogy a kórházban, amivel szerződést köt, naponta kétszer takarítsák a WC-t, akkor az is részesül ennek a pozitív hatásából, akinek a nevében az OEP eddig nem követelte meg.”

Vagyis: az, hogy a rendszerbe tőke áramlik, s verseny lesz az egymást jobb ellátásra késztető biztosítók között, az egészségügy minőségi javulását mindenki számára érzékelhetővé teszi. Azért dolgoztunk az elmúlt hónapokban nagyon keményen, azért állítottuk az élére ezt a kérdést s vállaltunk olykor már-már „szakítópróbaként” ható konfliktusokat is, hogy ne torpanjunk meg, a politikai félsz ne gátolja meg ismét az egészségügy átalakítását.

Mi ezt megígértük a választóinknak, s bizonyosak vagyunk benne, hogy a most beinduló folyamatokról néhány év múlva mindenki azt fogja gondolni: megérte, hiszen látványos lesz a minőségi ugrás a magyar egészségügyben.

a szerző az SZDSZ ügyvivője,
a koalíciós koordinációért felelős államtitkár