Látszólag eltérve a témától szeretnék valamire emlékezni. A hetvenes években kezdő pszichológusként többen elmentünk egy orvosi konferenciára meghallgatni egy előadást arról az akkor teljesen hihetetlennek tűnő ötletről, hogy a kórházakban fekvő gyerekeket akár naponként is látogathatnák szüleik. Révész Tamás doktor sok imponáló adattal bizonyította, nem árt a kis betegnek, ha a szülő naponta látogatja, nem zaklatja fel a gyermeket szülőjének jelenléte. Ami még ennél is fontosabb volt, a kórházi sterilitás, a gyógyító munka sem sérül, nem nő a fertőzések száma, nincsenek nagyobb számban szövődmények stb. Az előadás meggyőző volt, csak tényeket közölt, a következtetést ránk, a hallgatóságra bízta. Révész doktor nagyszerű előadó volt, minket tökéletesen meggyőzött. Néhány perc telt csak el, amikor azt vettük észre, hogy mi, pszichológusok, a mondottak drukkerei maradtunk a teremben. Az orvosok, akik előzőleg pisszenés nélkül hallgatták, mondjuk, a gyomorkorgás speciális eseteiről szóló fontos előadást, végre kimehettek jól megérdemelt uzsonnájukat elfogyasztani.

Ehhez hozzátenném személyes élményemet: amikor egyéves, aktív, jól kommunikáló lányom néhány napra kórházba került, természetesen nem látogathattam, nehogy „felkavarjam” őt. Függöny mögül mutatta meg az őt szerető, jól ismerő doktornő diadalmasan, hogy látod, milyen szépen beszokott. Döbbenten néztük egymást. Én nem értettem, hogy mondhatja a teljesen apatikus, senki felé nem forduló, rongybabaként fekvő gyerekre, hogy jól van, ő pedig nem értette, miért nem örülök a nem ellenkező, mindent csendesen átvészelni akaró baba látványának.

Ma pedig természetes, hogy a kórházi ágyon az egyik fontos gyógyító elem a szülői törődés, szeretet, s nagyon meglepődnénk, ha ezt bizonygatni kellene. Talán nem véletlen, hogy egyre többször jut eszembe ez a történet, amikor hallgatom az otthon szülés lehetőségei körül kirobbanó vitákat.

Gyermekeim születése idején fel sem merült sem az otthon szülés, sem az apás szülés lehetősége. Még Hirschler Imre doktor könyve sem volt nagyon ismert, amelyik azt tanította, bizonygatta, hogy lehet fájdalom nélkül is szülni, fel lehet készülni, s nagyon fontos, hogy az anya aktív részese legyen a szülés folyamatának.
A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy, amikor eljött az idő, szépen befeküdtem a szülőágyra, és orvosi utasítások mellett megszülettek gyermekeim. Szerencsés is vagyok, az orvos ugyanaz volt, aki engem is a világra segített, egyszer sem volt komplikáció, a háromból két gyerekem villámsebesen igyekezett a világra. Azon is csak manapság kezdtem el gondolkozni, hogy sok mindent másképp élhettem volna meg, ha nem mint kémkedő idegen kukucskálom gyermekeim első napjait, ha nem kiabálnak rám, amikor kisettenkedtem a szülés után néhány órával a folyosóra gyereket nézni. De, hozzáteszem, ezt akkor elfogadtam, eszembe se jutott, hogy lehetne másképp.

Azóta sok év telt el, ma már három fantasztikus unokám van. Ketten kórházban születtek, egy otthon. Az első unokámat világra segítő orvos családunk jó barátja, nemcsak az apát, de engem, a drukkoló nagymamát is beengedett a döntő pillanatban, és talán ez az a kapocs, ami valami különleges az első és köztem. Életem legcsodálatosabb élménye volt az a pillanat, amikor kis fekete feje után egyszer csak ott lett. Az orvos-barát segítsége csodálatos volt, az pedig még a jelen tapogatódzásait jelzi, hogy bár a korszellemnek megfelelően anya és gyermeke napközben mindig együtt lehettek, de sem a mamák, sem a mellettük fekvő kisbabák nem igazán tudtak pihenni a kicsi, kétágyas kórteremben. Mindig volt egy-két, több látogató, jövés-menés. Anya és gyermeke végül otthon pihentek először nyugodtan. 

A kicsi fiú külföldön született, kórházban, egy kényelmes szobában, ahol az apa bent lehetett a hosszú órák alatt, amíg a felesége infúziókkal fekvésre kényszerült. Talán, ha nem sürgeti az orvosi döntés a babát, hanem saját tempójában érkezik…, de ezek találgatások.

És a legkisebb a szülők hosszú gondolkodása után otthon született. Mi, nagyszülők nagyon izgultunk, nem is nagyon tudtuk elképzelni, hogy lehetséges ez. Azt gondoltuk, jól van, majd ha odakerülnek, meggondolják még. Ők pedig vívódtak, tanfolyamra jártak, sokat, nagyon sokat beszélgettek, sorba látogattak olyanokat, akik már meghozták a döntésüket, megnézték az így született babákat. Hívtak minket, nagyszülőket is a tanfolyam egy bizonyos szakaszára, de persze sok „nagyon fontos” dolgunk volt, végül is megelégedtünk azzal, hogy meghallgattuk a fiatalokat. Azt a reggelt soha nem fogom elfelejteni, amikor felhívott a fiam, és azt mondta, olyan rekedt a hangod, mint amikor a babánk sír. Kellett néhány perc, amíg megértettem, az éjjel megszületett, otthon született meg, ahogy tervezték. Amikor néhány óra múlva átmentünk, nagyon fáradt, de nagyon boldog pár fogadott minket, a lakásban csend és babaillat, anya-lánya szuszogás. (Az ezt követő izgalmak, hogy miként is lehet a babát „legalizálni”, beírni mindenféle könyvbe, már nem volt ilyen idilli.)

A két, szívemhez közel álló fiatal anya másként döntött, nekem mindkettő elfogadhatóvá vált, mindkettőt felelős gondolkodás előzte meg. Nem tudom, én ma hogy döntenék, mai eszemmel, érzéseimmel. De egy biztos: nem egy szörnyű tragédia hatása alatt kell a döntéshozóknak dönteniük. Az otthoni szülést választó családok - így döntöttek. Ha ez a választás teljesen szabad lesz, akkor sem valószínű, hogy tömegesen választják majd ezt a módját a szülésnek, hiszen a lakások, a családi elvárások, a biztonságérzet ma még a kórházba irányítja a többséget. De a más utat választók sem felelőtlenek, elítélendők, érdemes lenne nyitott füllel meghallgatni őket, de legalábbis tiszteletben tartani döntésüket, s megadni nekik a lehető legtöbb segítséget.

a szerző pszichológus