Kezdetben tehát szó sincs még semmiféle megsértett általános jogról vagy a jog alkalmazásáról. A jogról való tudást sokáig az orákulumisten varázslói, papjai, prófétái vagy "mágikusan kvalifikált jogi honoráciorok" hordozták. A varázstalanított, azaz kritikailag racionalizált jog - innen nézve - szinte antimágia, még ha nem törli is el teljesen a "jog irracionalitását", hanem inkább magába építi azt.

A jognak ez a mágikus előtörténete jól kivehetően jelen van a jogszabályi kánonok ritualizált formalizmusában, amely - a jogtól mint valami felsőbb istenségtől várt végső megoldás jegyében - gyakran mágikus színezetet ölt. Elég talán hirtelenében arra a nagy mágikus színházra utalni, amelyben az alkotmánybírák mintegy a jogállam mágusainak és áldozópapjainak ceremoniális jelmezében lépnek színre, mintha csak misét celebrálnának, templomi áhítatot parancsolva a beavatatlanokra, hogy az alkotmány elnevezésű orákulumisten szent sugallatát követve kinyilatkoztassák a jogi igazságot (föltéve, hogy az "emberek" megfelelő formában a megfelelő kérdést intézték az alkotmányhoz, így az a "mágikusan kvalifikált" testületnél egyáltalán meghallgatásra találhat).

Mondanunk sem kell, hogy a puszta fennállásuk okán örök perben-haragban álló politikai pártok peres ügyében a legmagasabb jogi instancia által kinyilatkoztatott jogi igazság - az alkotmánysértésnek, ilyen-olyan politikai kezdeményezések vagy parlamenti döntések alkotmányos vagy alkotmányellenes voltának megállapítása - sohasem zárja le, sőt gyakran még jobban kiélezi a politikai perlekedést, a politikai vitát vagy harcot. Nemcsak azért, mert a politikai igazság nem azonos a jogi igazsággal, mert a politikai harc semmiféle jogi döntéssel nem zárható le, hanem azért is, mert a jogi igazságot a peres oldalak azon nyomban politikai igazságként értelmezik át, vagyis politikailag kettéhasítják: vagy mindkét oldal saját politikai igazsága beteljesüléseként ünnepli a jogi döntést, vagy csak az egyik oldal ünnepel, míg a másik a jogi instanciát - az Alkotmánybíróságot - vádolja meg azzal, hogy jogi döntés helyett politikai döntést hozott, vagyis nem az orákulumisten jogi sugallatára, hanem pártpolitikai sugalmazásokra hallgatott, rossz mágusnak bizonyult.

A racionalizált jogra és racionális legitimitásra épülő jogállamban ilyenformán nem maga a jog és a joggyakorlás mágikus, hanem - már ahol és már amennyire - egy-egy társadalom, politikai közösség jogtudata, joggal kapcsolatos beállítódása, az a várakozás, hogy a jog oldja meg mintegy magától, automatikusan a jogilag értelmesen legtöbbször fel sem vethető politikai kérdéseket és az egész politikai közösségre tartozó erkölcsi dilemmákat. Mintha a nem működő vagy akadozva működő demokrácia, a társadalmi aktivitás, a civil kurázsi, a politikai önszerveződés, az állampolgári tettrekészség akut hiánya helyettesíthető lenne jogi instanciák aktivitásával és jogi szankciókkal! Mintha a társadalom tartós demokratikus deficitje csökkenthető vagy megszüntethető lenne a joghatóságok hathatós működésével és az erőszakszervezetek jogilag mégoly legitim működésbe hozásával!

Mintha a kérdés az volna, hogy adott esetben jogilag kifogástalan vagy kifogásolható volt-e a törvényes erőszak alkalmazásának mértéke és módja, nem pedig az, hogyan került egyszeriben az erőszak csizmája a demokrácia asztalára? Hogyan keletkezhetett a demokrácia politikai szőttesén akkora hasadás, akkora lyuk, hogy azt már csak az állam legitim erőszak-monopóliumának alkalmazásával vagy ennek kilátásba helyezésével lehet áthidalni? Miért tűrte és tűri el a társadalom demokratikus érzületű többsége a demokratikus politikai és jogintézmények folyamatos rombolását? Hogyan képzelheti azt, hogy szabadságvívmányait nem neki magának, hanem a jog személytelen automatizmusainak, ilyen-olyan jogi instanciáknak és - végső esetben - az erőszak legitim monopóliumával rendelkező államnak, közelebbről a végrehajtó hatalomnak kell megvédelmeznie, s hogy a társadalom mindezt páholyból nézheti? "De hát azért tartom őket, azért tartom a jogállamot, a rendőrséget, hogy szükség esetén megvédjék a szabadság rendjét." Hogyan? Jogosított (politikailag azonban mindig vitathatóan jogos) erőszakkal és jogi (politikailag mindig tetszés szerint átértelmezhető) mágiával? Nincs az az isten, aki megvédhetné a demokráciát a demokrácia ellenfeleitől, ha maga a társadalom nem képes erre.

Elképzelhető-e, hogy a szabadság ügyét - egyetemleges ügyét és konkrét ügyét minden egyes esetben és minden területen - megvédhetik formális jogi automatizmusok avagy a jogi döntéseknek érvényt szerző adminisztratív erőszak, ha maga a társadalom - és mellékes most, miért: a demokratikus hagyományok gyöngesége, a múlt pszichológiai öröksége, a társadalmi szolidaritás hiánya folytán vagy az elitek bűnös mulasztása miatt - nem tekinti (már és még nem tekinti) legsajátabb ügyének a szabadságot, ha vonakodik vagy nem képes megvédeni azt legsajátabb ügyeként? De a racionalizált joghoz fűződő mágikus várakozásokban elkerülhetetlen meghiúsulásuk következménye a legrosszabb, amikor a társadalomnak meg kell tapasztalnia, hogy a jog nem védi meg automatikusan a rendbontás - sem a demokratikus rendet aláásó utcai akciók, sem e rendet felbomlasztó állami korrupció, sem az internetes média korlátlan szabadságát e rend ellen fordító uszítások, inszinuálások, denunciálások pszichológiai terrorja - ellen, nem oldja meg az akut politikai válságot, nem ad, mert nem is adhat választ egyetlen politikai kérdésre sem (ahogyan egyébként a politikai kérdésekre egyetlen szakmai racionalitás sem adhat politikamentes vagy politika fölötti válaszokat), nem helyettesíti az egyének és közösségek saját politikai tevékenységét és felelősségvállalását. A mágiában csalódottakat, a jog automatizmusába vetett hit hajótörötteit ilyenkor könnyen kísértésbe ejti a jogi nihilizmus: ha a jog nem képes mindent automatikusan - cselekvő részvételünk nélkül - szavatolni, ha a jog úgyis csak eszköz a hatalmasok kezében, akkor semmit sem ér, akkor a szemétdombon a helye; ha a szabadság rendje még arra is (!) képtelen, hogy megvédje az állampolgárait a rendetlenségtől és a rendbontóktól, akkor inkább pusztuljon.

Mintha a szabadság rendjét valamilyen automatizmus, nem pedig maguk a szabad emberek védhetnék meg! Csak hát épp ez a kérdés: szabadok-e az emberek? Ahol és amilyen mértékben a szabadság rendje nem a társadalom saját politikai alkotása volt, melyet a jogászok kodifikáltak csupán, hanem megfordítva: jogászi alkotás volt, amelyet a társadalom politikailag többé-kevésbé passzívan elfogadott és jóváhagyott, ott bizony könnyen előfordulhat, hogy a szabadság rendje csak jogi értelemben áll fenn, és nem a szabad emberek politikai közössége, hanem sürgő-forgó politikai elitcsoportok tartják életben. Annyira-amennyire. Addig-ameddig.

Magyarországon azért kaphatott kifejezetten politikahelyettesítő, s egyszersmind mágikus szerepet a jog, azért kapkod a társadalom minden demokráciát ért kihívás, fenyegetés és tényleges támadás esetén a joghoz, és kérik számon a jogalkotást vagy a joghatóságok fellépését egészen a törvényi szankcionálásig, a tiltásig és az erőszak-alkalmazásig, mert gyönge lábakon áll a demokrácia, mert kevés a szabad ember, mert a társadalom többsége, a véleményformáló értelmiséget is beleértve, nem akarja tudomásul venni, hogy semmiféle jogi keret, jogi automatizmus, semmiféle jogalkotás, legitim tiltás, korlátozás, erőszak-alkalmazás nem helyettesítheti a demokratikus közvélemény erejét, hogy a jogállam rendje is csak akkor működhet kielégítően, ha alapját nem különféle jogi instanciák mágikus tekintélye, hanem az eleven, politikailag ellenérdekű és ellentétes szemléletű részekre tagolt, de együttes fellépésre is képes és párbeszédre is kész, közös ügyeinek megtárgyalására és intézésére alkalmas demokratikus politikai közösség képezi.