Az is a játék része volt, hogy minden alkalommal újabb bokrot választottak ki. A gyerekek négykézlábra ereszkedtek, és bekúsztak-másztak az aljába, az ágak közé. Edit öles léptekkel mászkált a bokor körül, és mélyített hangon így szólt: "Én vagyok a gonosz farkas! Melyik nyuszikát fogom elkapni?" A gyerekek sikítva toporzékoltak az ágak között, aztán rendszerint egyszerre rohantak ki a bokorból és kezdtek futkosni mindenfelé. Edit szándékoltan lomha ügetéssel vette üldözőbe őket, és miközben azt kiáltozta: "Mindjárt elkaplak, Lilla nyuszika, és téged is, Máté nyuszika!", soha nem kapta el őket, csak a vállukat érintette meg. A gyerekek visító örömmel fogadták, és harsány kacajok közepette másztak vissza újra meg újra a bokor aljába.

- Na, most van egy kis szabadidőnk, Edit leköti őket - mondta ilyenkor a homokozó szélén üldögélő anyukák közül valamelyik, és valóban, onnantól fogva legalább negyedóráig nyugodtabban lapozgathatták a női magazinokat. Az első viharfelhő akkor jelent meg, amikor Réka nyuszika egy vörös foltokkal borított rongyot rángatott ki az egyik bokor ágai közül. Az anyja azonnal sikítozni kezdett, falfehér arccal tépte ki a gyerek kezéből a szakadozott göncöt, és akár valami pestises ruhadarabot, magától jó messzire eltartva, az ujjhegyével fogva vitte a kukához. Edit nem tudta meggyőzni arról, hogy a vörös foltok nem vér, hanem inkább festék lehettek.

Két nappal később Tamás nyuszika egy vékony, hosszú, műanyag orvosi fecskendőt húzott elő a menedékhelyül szolgáló bokor aljából. A fecskendő végén tű is volt, szerencsére aki bedobta az ágak közé, előtte visszahelyezte rá a piros műanyag kupakot. Tamás nyuszika épp azon ügyködött, hogy levegye azt onnét, amikor az anyja megkérdezte tőle, hogy mit csinál. Amint észrevette, azonnal sikítozni kezdett. Elvette a gyerektől a fecskendőt, és ugyanazzal a mozdulattal visszadobta a bokor aljába. Ám a pánik csak akkor tört ki igazán, amikor Csenge nyuszika is fecskendővel a kezében bukkant elő az ágak közül. Szerencsére ezen is rajta volt a piros műanyag kupak.

- Sohase értettem, miért kellett erre az idióta játékra rávenni a gyerekeket - Tamás anyukájának szeme forgott a dühtől. - Egyáltalán, ki találta ki ezt a hülyeséget?

Mindenki Editre nézett, aki halkan azt mondta: - Én. - Majd néhány másodpercnyi gyilkos csöndet követően azt tette hozzá: - De hát ki tudta, hogy ilyenek vannak a bokrok aljában?

- Kicsit gondolkodni kéne - hörgött Tamás anyukája. - Meg szétnézni, mielőtt csinál valamit az ember. Mióta ezek vannak hatalmon, számítani kell arra is, hogy drogosok lövik magukat a parkokban meg a játszótereken.

Ha lehetett egyáltalán fokozni, a homokozó körül még inkább megfagyott a levegő. A politika kimondatlan egyezségként is tabunak számított addig a kismamák körében. Tamás anyukája megtörte ezt a hallgatást. Miközben összeszedte a kisfia játékait a homokozóból, és újra meg újra megnézte a gyerek kezét, nem szúrta-e meg magát, ömlött belőle a keserű panasz a világ ellen. Hiába méltatlankodott sírva a kisfiú, beültette a kocsiba, és tolni kezdte hazafelé. Néhányan követték. Amint távolodtak, messziről is hallatszottak szidalmaik.

- Edit néni, farkasozzunk! - kérte az ott maradtak közül egy kisfiú. Edit megfogta a saját lánya kezét, nézte a körötte gyülekező csillogó szemeket, és azt mondta: - Ma már farkasoztunk. Menjünk haza mi is. - Közben nagyon ügyelt arra, hogy a hangja ne remegjen meg.