Igazi osztrák csaj, gondoltam, igazi osztrák névvel. Gudrunnak hívják ugyanis. Tökéletesen illő név. Vidám, tömör, gurulós, germán. És milyen jó szaga van. Gondoltam, visszaélek a ténnyel, miszerint nemigen érti szavamat, előrepimaszkodtam tehát:

- Milyen jó halszaga van ennek a menyecskének...

Kisült gyorsan, hogy nem néki volt ilyes illata, hanem a mögötte lévő jókora hűtőtáskának, amelyben több javadalmazás hal került. Lepődve értesültem róla, hogy a gazdag Ausztriában egyszerű, jóféle pontyot beszerezni bajos; az csak karácsony táján mindennapi cikk. Viszont Gudrun szülei, és főként nagyszülei élnek-halnak a halért, pontosabban a halléért. Minden második hét végén az kerül asztalukra, magyaros halászlé. Pontosabban éppen, hogy nem magyaros, vagy nem csak magyaros. Igazi, kelet-európai hallé ez, sűrű, históriás lé.

Amíg elértünk a határra, átkeltünk azon - csak intettek, hogy menjünk tovább, papírt se kértek, ismerik már Katit arcról -, és elautóztunk a faluba, Bálint elmesélte asszonya, no meg a hallé történetét.

Gudrun 1981-ben látta meg a napvilágot Ausztriában, Neunkirchenben, tíz kilométerre délre Wiener Neustadttól, vagyis Bécsújhelytől. Apja fogorvos, édesanyja is a rendelőben dolgozik. Ők is itt születtek már, Neunkirchenben.

De Gudrun nagyszülei és pláne dédszülei nem: a nyolc dédszülőből öt magyar állampolgárként lett bejegyezve nagykönyvekbe. (Neunkirchen a történelmi Magyarország határain kívül fekszik, nem tartozik Burgenlandhoz sem tehát.)

Egyik anyai dédnagyanya a Sopron melletti Brennbergbányán született, ahova a család a munka miatt hurcolkodott át Csehországból. Gudrun ereiben tehát egy javadalmazás cseh - böhmische - vér is csordogál, de hát ezt nagyon sok osztrák elmondhatja magáról, és szinte valamenynyi bécsi.

Mikor Brennbergbányán megszűnt a barnakőszén-kitermelés, a család átköltözött Neunkirchenbe.

Egy anyai nagyapa viszont tiroli származék, ma is él még Tirolban egy-két rokon.

Gudrun fogorvos apjának apját úgy hívták, Franz Schröder vagy Schröder Ferenc. Ő bácskai sváb, Donauschwab volt. A Zombortól tizenkét kilométerre lévő Kerény (németül Kernei, szerbül Kljajicevo) községből származott. (A település a Cservenka felől Ószivácon át Bezdánba vezető úton fekszik, ezen vonultak 1944 októberében Szentkirályszabadja felé kínozva, ölve, tizedelve a bori munkaszolgálatosok, köztük a költő.)

A változatos, viharos és véres múltú vidék 1918-ig Magyarországhoz, 1918 és 1941 között Jugoszláviához, 1941-től 1944-ig megint Magyarországhoz, onnantól pedig ismét Jugoszláviához tartozik.

A svábokat a Habsburg-adminisztráció 1786-tól telepítette a török után igencsak néptelen vidékre, de a Schröder család csak 1830 körül költözött ide Bátaszék környékéröl.

Az 1923-ban született, német anyanyelvű Franz grószfater Szabadkán, majd Zomborban végezte iskoláit, itt érettségizett - frissen tanult, illetve frissített magyar nyelven, merthogy közben Bácskát Magyarországhoz csatolták.

Nagypapa ebből fakadón tudja, mi az a ballagás és mi az érettségi tabló - ezek az intézmények Ausztriában egyébként ismeretlenek.

Ezután járt még egy évet a pesti állatorvosi egyetemre, de az 1944-es nyári szünet végeztével már nem tudott otthonról Pestre visszautazni. Októberben bevonultak a szerbek Bácskába, és azonnalosan nekiláttak a svábokat kitelepíteni. Schröder Ferenc azonban 1944 decemberében orosz hadifogságba került, ahonnan 1945. novemberben vetődött haza.

Három hónapon át Szabadkán bújtatták ismerős szerbek, majd Bajára menekült, nagynénjéhez, Katica nénihez, aki akkoriban afféle tranzitállomásként működött - az egész bácskai rokonságot befogadta addig, amíg lehető lett a továbbmenetel. Ferenc még két évet tanult Pesten, de 1948-ban áthelyezte Ausztriába székhelyét. Bécsben járt egyetemre, ott is doktorált, és több mint ötven éve Alsó-Ausztriában él.

Testvérei szintén Baján keresztül menekültek először Ausztriába, majd tovább Kanadában illetve Amerikába. Egy bátyja maradt még itt, Ausztriában, ö pap lett, mert egy pap mindig volt a Schröder családban.

Ferenc felesége, Gudrun apai nagyanyja szintén sváb származék, de ő nem a Duna és Tisza közötti Bánságból, hanem a Tiszától keletre fekvő Bánátból való, Kathreinfeldből, vagyis Ravni Topolovacból, más szóval Katalinfalvából, egy Nagybecskerek közelében lévő akkor színnémet zsákfaluból.

Bánság vagy Bánát, Tolna vagy Baranya - a német sors itt is-ott is egy volt: a közösségek széthasadása, uszítás, uszulás, ölés és öletés, üldözés és üldöztetés, kirablás, kitelepítés, menekülés.

Aztán leállt a verkli - csak éppen osztráknak kellett lenni ehhez.

Franz-Ferenc bácsi természetesen hibátlanul, folyékonyan beszél magyarul. Beszélne, ha lenne kivel és miért. A bánáti nagymama viszont a német anyanyelve mellett tökéletesen elsajátított szerb nyelven nem beszél hatvan éve - neki ezen a nyelven nincsen miért, kivel. No meg, mi tagadás, él benne némi averzió is a szerbekkel kapcsolatosan, akik egész családját kitelepítették, munkatáborba zárták, ahol ő egy fertőzésbe kis híján belehalt. Egy barátnője mentette meg, aki elszenesedett pirítóst adott neki, amitől elmúlt a hasmenése.

Az Ausztriában otthonra lelő délvidéki németek gyermekeiknek sem a magyar, sem a szerb nyelvet nem tanították meg.

Így aztán Gudrun apja sem beszél magyarul, Gudrun meg pláne nem. Illetve csak mostanság az ura miatt és által tanulgat valamicskét - Bálint csak a honi rendszerváltás után költözött édesanyjával ki Ausztriába.

Az istennek hála ma is jó karban lévő neunkircheni nagyszülők tökéletesen megfelelnek a svábokról élő sztereotípiáknak: tiszták, szorgosak, takarékosak. A belvárosban lévő szép házuk gyönyörű veteményeskertjében katonás sorban állnak a kétöklömnyi zellerek, kétméteres paradicsombokrok, harsan a répa, a gyökér zöldje, hatalmasra hízik a cukkini, a tök.

Nagyon jól főznek - az unoka számára tipikusan magyar ételeket, paprikás csirkét, gulyást és halászlevet mindenekelőtt, amit ők halpaprikás - fischpaprikasch - néven illetnek.

És itt érkezünk vissza a hűtőtáskához, amely mögöttem árasztja a finom halszagot. Mivel Ausztriában nehézkes igazi pontyhoz jutni, ezen alapanyag beszerzése az unokák tisztje évek óta immár. Ők havonta, kéthavonta ruccannak át Magyarországra.

A hal tisztítása, porciózása, feldolgozása, illetve lefagyasztása már az öregek dolga lesz.

Bálint mondja rögtön a receptet is: hagymát dinsztelnek, paradicsomot, zöldpaprikát és pirospaprika-örleményt dobnak rá, felöntik vízzel, és belehelyezik a pontyszeleteket. Sóval, borssal és halászlékockával ízesítik. Ez utóbbi Ausztriában teljesen ismeretlen, úgyhogy ennek beszerzése is Bálint állandó reszortja.

Amikor a hal puha, kiveszik a patkókat, és turmixszal átpasszírozzák a levet. A halhúst óvatosan visszarakosgatják, és az egészet sváb spätzlevel, nokedliszerűséggel tálalják.

Elmélázok: most akkor ez dunai, avagy tiszai halászlé? Bánsági vagy bánáti inkább. Rájövök: mindkettőből van benne némi: egyszerre tesznek bele mindent, mint Baján, de passzíroznak is, mint Szegeden szokás. Tesznek bele viszont tésztát, de nem gyufatésztát, mint nálunk szokás, hanem spätzlet - legyen valami echte osztrák is benne, ha már.

Lassan megérkezünk. Oldalra pillantok. A szőke Gudrun mélán nézi a burgenlandi tájat. Mögötte hallgat a jégláda halszagún.