A mianmari katonába belenevelik, hogy ő az országot egyben tartó elit büszke tagja, aki habozás nélkül teljesíti feletteseinek parancsait. Ha nem így tesz, akkor nem „csak” a hazát árulja el, hanem hűtlen lesz ahhoz az emberhez is, aki őt az elitbe emelte.

Ez a legsúlyosabb büntetést vonja maga után. Ázsiai kifejezéssel élve: a vétkes elveszíti az arcát. A becsületét, a rangját, a helyét az emberek között. A mianmari katona tehát lőni fog, civilre és papra, idegenre és ismerősre, bárkire, ha erre kap parancsot.

Egészen addig, amíg a felettese, aki a parancsot adja, valamiért elveszíti az arcát.

Elveszti-e a katonai junta az arcát, és ezzel a képességét, hogy fenntartsa az uralmát? Még nem lehet megjósolni, sok olyasmitől függ, amit a nyugati észjárás irracionálisnak tart, ám Ázsiában világos és logikus.

Lehet, hogy nem kilenc vagy kilencezer ember halála, nem az árak emelése és nem az elnyomás hétköznapi brutalitása lesz a végső ok, ami véget vet a tábornokok diktatúrájának. Hanem valami apróság, amely miatt varázsütésre nyilvánvalóvá lesz az egész ország számára, hogy ennek az uralomnak vége. Ez megtörténhet órákon belül, de lehet, hogy csak újabb hosszú évek múlva.

Addig is lehet mérlegelni néhány politikai tényezőt (a tévedés nagy kockázatával). A fő kérdés: sikerül-e a juntának viszonylag gyorsan (az idő számít, nem az áldozatok száma) helyreállítani a megfélemlítés „rendjét”. Ha igen, akkor a következő tiltakozási hullámig marad minden (majdnem) a régiben, legfeljebb a tábornoki karban lesznek változások.

Ha nem sikerül a felkelés gyors vérbe fojtása, akkor a junta engedni kényszerül 1. a demokratikus ellenzéknek, valamilyen módon működni hagyja, 2. enged Kínának, amely gazdaságilag és külpolitikailag a legbefolyásosabb Mianmar ügyeiben, 3. enged Kína legfőbb itteni versenytársának, Indiának, és 4. enged Thaiföldnek és Dél-Koreának, amelyek árui és befektetői nélkül az amúgy is szegény Mianmar „éhen hal”.

A külső szereplőket két dolog érdekli a volt Burmában. Az egyik: Mianmar stratégiai vezetékek tranzit-országa. A másik, hogy maga is igen jelentős gázkészletekkel rendelkezik.

Kína és a többiek azt fogják alaposan mérlegelni, hogy a gáz és a cső szempontjából mi lesz „megbízhatóbb”: az eddigi junta vagy egy új, frissebb és finomabb junta, esetleg egy tényleg új, az eddigi ellenzékből felálló, civil kormány. Hogy a három közül melyiket választják, a belső fejleményektől függ – de a belső körülmények végkifejlete attól függ, mit választanak a külső tényezők. Látszólag bonyolult.

Valójában bármelyik rezsim lesz, mindegyik a katonaságra fog támaszkodni, lévén ez az ország egyetlen szervezett, hatékonyan működtethető ereje. Semmi más nincs, sem civil, sem politikai társadalom. Ráadásul számtalan etnikai és törzsi törésvonal van.

A buddhista egyház óriási szellemi és erkölcsi erő, de politikai szerkezetként nem működik, eltérően a többi világvallástól. Azt elérhetik a szerzetesek, hogy a junta elveszítse az arcát – de új arcot formálni és új hatalmat legitimálni ők nem tudnak (nem is akarnak).

Új arc azonban van, és elég régi ahhoz, hogy adott esetben átvegye a hatalmat. Aung Son Suu Kyi asszony, a függetlenségi háború legendás tábornokának leánya évtizedek óta a demokratikus ellenzék vezére, sőt: az arca, abban a nagyon fontos ázsiai értelemben.

Ha ő (az említett külső és belső tényezők hatására) felülkerekedik a juntán, akkor vele lesz az új rezsim. Ha alulmarad, de hajlandó kiegyezni a juntával, és az is hajlandó kiegyezni vele, akkor jön finomított junta. Ha ez sem következik be, akkor ő marad házi őrizetben, a diktatúra pedig tovább birtokolja a gázüzletet.

 Bonyolultnak tűnik, de ismételjük, egyszerűbb. A mianmari katona egyelőre habozás nélkül üt és lő, közben azonban várja azt az arcot, amelynek engedelmeskedve ő is megőrizheti a saját arcát. Vicsorog vagy mosolyog? Majd meglátjuk.

fuzeso@nepszabadsag.hu