Ceauşescu bűnei miatt az antifasizmus rasszista … Efféle (saját tömörítés, eredetiben így hangzik: „A többi kelet-közép-európai államban… maga az "antifasizmus" válik… a fajelmélet egyik legfontosabb… megnyilvánulási formájává.”) és ehhez hasonló kijelentésekkel, helyenként részigazságokkal (az antifasizmus nálunk szintén kommunista terroreszköz volt, s sokak kezében ma is politikai bunkó), utasítja el Bíró Béla kolozsvári újságíró (Továbbra is történelmietlenül...,szept. 27.) azt a kritikát (A fasizmusról ellenfelei tehetnek?, szept. 22.), amellyel – végső soron – a nemzettudat állapotát vizsgálni igyekvő dolgozatát (Önbeteljesítő jóslatok, szept. 14.) illettem. Mivel valóban a társadalom lelki egészségét markánsan befolyásoló történelemszemléletekről esik szó, legalább egy viszonválasz lehetőségével  szükséges élnem. (Az idézetek a bírált cikkből valók.)

1/ Valóban Németországot tartom „egyedül és kizárólagosan bűnösnek az első világháború kirobbantásáért”. E tétel csak akkor bukna el, ha bizonyítást nyerne a német agresszió ténylegesen preventív volta. Ezt viszont még Bíró Béla sem állította. Továbbá ne keverjük össze az első világháború kirobbantásának menetét e világkonfliktus okaival.

2/ Számomra értelmezhetetlen elvárás, hogy – úgymond – ne felejtsem el föltárni, „mi módon indíthat egyetlen ország világháborút, ha senki más nem áll készen rá?” Tudniillik a győzelem esélyével éppen akkor indítandó bármiféle háború, amikor az ellenfél felkészületlen.

3/ Bírónak nem „evidencia, hogy a demokratikus nacionalizmus (a többségi terror) kevésbé veszedelmes az antidemokratikus nacionalizmusnál (a tekintélyuralomnál)”. Ez megint a – vitapartner által visszautasított – „történelmietlen” szemléletére utaló felfogás jele, hiszen a fasizmusokhoz az antidemokratikus nacionalizmuson keresztül vezetett út (a nácizmushoz is, amelynek egyik származéka a holokauszt volt…), továbbá a demokratikus nacionalizmust generálisan többségi terrornak minősíteni túlzottan elnagyolt megállapítás.

4/ Oroszországban „a háború következményei s a politikai osztály tehetetlensége az értelmiségben is gyorsan lerombolják a demokratikus értékekbe vetett hitet, az archaikus feltételek közt élő parasztság nagyobbik részében pedig a demokratikus gondolkodásmód ki sem alakulhat”. Bírónak e kijelentését végképp nem értem. Különösen nem, ha hozzárendelem azt, amit ugyanerről az eredeti cikkében fogalmazott (és merészeltem bírálni): „az orosz bolsevikok sem ragadhatták volna meg a hatalmat soha a demokratikus értékrend összeomlása nélkül”. Ugyanis a történelem tanúsága szerint nem a bolsevikok ármánykodásai vitték csődbe a cári államot az első világháborúban, hanem a kormányzat, az apparátus korruptsága, a hadvezetés tehetetlensége, az önkényuralomból eredő döbbenetes kontraszelekció, a politikailag önérzetes burzsoázia hiánya, a paraszti tömegek műveletlensége, a mezőgazdaság iszonyatos elmaradottsága, az infrastruktúra rettenetes fejletlensége (utánpótlás!), hadd ne soroljam tovább a történettudományi közhelyeket. Ráadásul Bíró is elismeri, hogy „a demokratikus gondolkodásmód” nem uralta a társadalom nagy részét. Hát ami nincs, hogy omolhat össze?

5/ Bíró visszautasítja, hogy „a kommunista diktatúrát ugyanazzal a mércével” mérné, mint a fasisztát. Ellenben mit ír az előző mondatában? „A marxista demagógiának itt csaknem olyan könnyű dolga van, mint Németországban a hitleristának” – no comment. Aztán meg: „Képesek vagyunk-e beismerni, hogy akarva-akaratlanul emberellenes hatalmak játékszerévé váltunk?” Nos, megengedem, ő lehetett az (az államszocializmusban, de nem a kommuniz-musban…), ám mi végre terjeszti ki rám a bűntudatát, s próbálja hitelteleníteni az újfasizmussal (finomabban: a mai szélsőjobboldallal) szembeni kritikát? Mert mint jegyzi: „továbbra is azokkal a fasisztákkal viaskodunk, akikhez korábban is legfennebb közvetve lehetett közünk?” Igaz, itt már – a korábbi cikkétől eltérően – nem nevezi meg dehonesztálóan Gyurcsány miniszterelnököt.

6/ „Mert ha Hitlert, Horthyt, majd Szálasit nem a győztes hatalmak meggondolatlan békefeltételei segítették hatalomra, akkor nyilván azt kell gondolnunk, hogy Hitler és Szálasi a német, illetve a magyar nép nacionalizmusának, antiszemitizmusának, veleszületett agresszivitásának, erőszakkultuszának és szadizmusának köszönheti hatalmát. Magyarán a két nép a bűnös.” Ez erőszakolt logika és bizonyítatlan állítás. A mai antifasiszták úgy vélik, hogy Hitler, Horthy és Szálasi nélkül Hitler, Horthy és Szálasi nem jutottak volna hatalomra, s e két nép se bűnös. Bíró nem tesz mást, mint a történeti kritika helyett bűnbakolja a világháborús győzteseket. A bűnbakolás pedig – szintén történelmi tanúság – tragikus következményekkel jár (lásd a német szociáldemokráciát és zsidóságot vádló náci tőrdöfés-elmélet, amelyre egyébként igencsak rímel a bolsevikok túldimenzionált kárhoztatása – Bírótól).

Nem tartom előremutatónak, hogy Bíró Béla honfitársam a Benes-dekrétumok újbóli megerősítése miatti indokolt elkeseredésében, melyet – általános háttérként – érthetően és méltányolandóan megalapoznak a kisebbségi magyar sorsban folyamatosan megélt szenvedései, elcsúszik egyfajta irracionális nemzetlátásba, s ennek során az antifasizmus egyoldalú, igazságtalan értékelésébe: „A szlovákokat és részben a cseheket éppen az bátoríthatja a Benes-dekrétumokhoz való konok ragaszkodásra, hogy a nemzetközi közvélemény máig nem képes megszabadulni azoktól a morális terhektől, melyeket a második világháborús rendezés révén (ismételten) magára vett.” Szomorúan konstatálom, hogy – legalábbis az én benyomásomban – nacionalizmust választ az egymással szerves egységbe ötvözendő patriotizmus és kozmopolitizmus helyett. Pedig a liberális értékrend (szociális érzékenységgel, vagy akár szocialista értékek tolerálásával kibővülve) nem feltétlenül bántja magyarságunkat.

A szerző mentálpedagógus, történelemtanár