„Az abortuszhoz való jog hívei a társadalmi igazságosság felől is megközelíthetik a mesterséges terhességmegszakítás jogát, nem kötelező tehát azon a címen védelmezniük, hogy a kormány ne avatkozzon be a nők családtervezési döntéseibe” – ajánlja Rebecca Tuhus-Dubrow a Dissent magazinban.

A mesterséges megtermékenyítés technikái ma már képesek génsebészeti beavatkozással meghatározni az utódok számos tulajdonságát. A szülők kiszűretik bizonyos betegségek génjeit, továbbá meghatározzák a születendő gyermek nemét. Hamarosan fizikai tulajdonságokat is meg lehet majd rendelni: kék szemet, vagy göndör hajat. Az sincs kizárva, hogy majd az intelligenciáért vagy a homoszexualitásért felelős gént is megtalálják.

A géntechnológia hívei máris valóságos mozgalommá szerveződtek. Az interneten írások tömkelege elemzi, miképp lehetne a génsebészet segítségével biológiailag jobbá tenni az emberi fajt, illetve visszafordítani biológiai romlását.

Ezzel a kérdéssel nyolcvan éve kezdett foglalkozni az eugenikai mozgalom, s a rossz genetikai állományúnak minősített emberek tömegeinek sterilizációja volt az eredmény. Ebből a hatvanas-hetvenes évekre is megmaradt annyi, hogy az Egyesült Államok déli vidékein rendszeresen sterilizáltak fekete bőrű nőket, ha egyszer bármilyen okból nőgyógyászati sebészetre kerültek. A baloldal mozgalmat szervezett a gyakran tudtuk nélkül sterilizált nők védelmében, s akkor ez még logikailag összefért az abortusz igenlésével, mert az a közös érvelés állt mögöttük, hogy a nő dönthessen, az intézmények pedig ne avatkozzanak az emberek magánéletébe.

Közben a génsebészet jóvoltából ismét divatba jött a valamikor érthetően náci tudománynak minősített eugenika. Igaz, eredeti alakjában „negatív” volt, mert megakadályozta a nem kívánt génállomány szaporodását. Mai kiadása viszont „pozitív”, mert elősegíti a kívántét. És persze amott kényszerrel operáltak, emitt szabadon választhat a szülő.

Egyes kutatók azonban súlyos etikai problémákra hívják fel a figyelmet. Amíg a technológia tökéletlen, elég nagy felelőtlenség élni vele. Ha viszont egyszer többé-kevésbé tökéletes lesz, a gazdagok végső soron valóssággal új emberi fajt hozhatnak létre, amely a ma ismerttel már-már nem is lesz képes keveredni.

A baloldal általában hajlamos – például az egyházakkal szemben – támogatni a genetikai beavatkozásokat. De az ügy osztályjellege miatt sok baloldali berzenkedik a magzattervezéstől. A baloldalhoz általában közelebb álló meleg mozgalmakat szintén megriasztja ez a perspektíva. Főleg azt tekintik veszedelmesnek, hogy a jövőben esetleg kimutatható – és kiiktatható – lesz a homoszexualitásért felelős gén. Lehet, hogy nincs ilyen, de ők éppen arra építik egyenjogúsítási küzdelmüket, hogy nemi orientációjuk genetikai adottság. Ez esetben viszont van ilyen gén, s ha a gének megváltoztathatók, akkor a homoszexualitás mégsem megváltoztathatatlan.

A legfőbb baloldali aggály azonban azzal kapcsolatos, hogy a genetikai emberformálás szabadossága előbb-utóbb jogi akadályokba ütközik majd, és akkor magával fogja sodorni az abortusz jogát is. Ha a társadalom nem tűri el, hogy a szaporodás szabadsága nevében tetszés szerint alakítsuk a születendő gyermek génállományát, kétséges, hogy ugyanerre a elvre hivatkozva továbbra is fenntartható-e az abortusz joga.

Tuhus-Dubrow ezért azt javasolja az abortuszpártiaknak, hogy harcukhoz keressenek új jogalapot. Ne általában a szaporodással kapcsolatos döntések szabadságából származtassák az abortusz jogát. Az eugenika a születendő gyermek teste feletti rendelkezést jelenti, az abortusz esetében viszont kizárólag a nőknek arról a jogáról van szó, hogy saját testükkel rendelkezzenek.

Az abortusz ellenzői persze nem látják, hol itt a különbség. Szerintük az a test, melyben magzat is van, nem egyedül az anyáé.