Csehszlovákia nacionalista vezetői nem mondtak le nemzetállami elképzeléseikről és törekvéseikről, habár a második világháborúban győztes nagyhatalmak nem egyeztek bele abba, hogy a szudétanémetekhez és a kárpáti németekhez hasonlóan a szlovákiai magyarokat is elűzzék a szülőföldjükről. Jogi eszközként a Benes-dekrétumokat használták, amelyekből 1945.májusa és október vége között összesen 143 jelent meg, közülük 13 közvetlenül érintette a csehszlovákiai németeket és magyarokat, akiket a kollektív bűnösség elve alapján megfosztottak állampolgárságuktól, elkobozták vagyonaikat, s elbocsátatottak valamennyi munkahelyről.

Ekkor kezdődött a felvidéki magyarok több mint háromesztendős kálváriája, amely főleg az idősebb nemzedék számára még ma is súlyos lelki traumát jelent. Meghurcoltatásuk stációi a csehországi deportálások, a magyararországi kitelepítések és a reszlovakizációs intézkedések voltak.

Elsősorban a csaknem három millió szudétanémet embertelen kiűzése miatt (holott a postdami szerződés “humánus és szabályszerű” megoldást javasolt) 1946-ban a cseh országrészekben óriási méreteket öltött a munkaerőhiány. Még a  súlyos aszály miatti gyér termés betakarítása is veszélyben forgott, s a gyárakban sem volt elég munkáskéz. Ezért a csehszlovák kormány kezdetben önkéntes, majd jelentkezők hiányában kényszerközmunkát rendelt el. A szlovák hatóságok ekkor a “sok gondot okozó, nem dolgozó” (mert jogfosztottságuk miatt nem kaptak munkát) magyarokkal akarta megoldani a gondokat. Ám a harsány propaganda ellenére kevesen jelentkeztek, mindössze 9247 magyar nemzetiségű közmunkás került akkor tájt Csehországba, a legtöbbjüket erőszakkal, fenyegetésekkel toloncolták oda.

Emiatt 1946 augusztus elején a Szlovák Telepítési Hivatal kényszerítő eszközök alkalmazását rendelte el a

magyarokkal szemben, amelyeket késő ősztől kezdtek alkalmazni. Popély Árpád szlovákiai történész tanulmányaiban számos megdöbbentő esetet idéz. A mátyusföldi Köbölkút lakossága elhatározta, hogy senki sem hagyja el a szülőföldjét. Erre a csehszlovák katonaság körbevette a falut, az ellenállókat puskatussal összeverték, megkötözték igy hajigálták fel őket, a többieket pedig felparancsolták a teherautókra, amelyek a vasútállomásra szállította őket. Ahonnan többnyire marhavagonokban, két-három napon keresztül döcögtek Csehországba. Abban az esztendőben rendkívül kemény tél zúdult Közép-Európára, emiatt többen maradandó fagysérüléseket szenvedtek. “1946.november 25-én Kolínban Tóth István, két nappal később Cesky Brodban Bachman Géza kiszállt a vagonból és a szembe jövő vonatok mindkettőjüket szétroncsolta. 1947. január 15-én a perbetei állomáson rakodó Galata Imrét a teherautó a vagonhoz nyomta, a férfi azonnal szörnyethalt. 1947.január 17-én Taksonyban öngyilkos lett a 75 éves Kissné Varga Gizella, mert a neve nem szerepelt a deportáltak között, az egész családját viszont el akarták szállítani, végül ők a temetésig otthon maradhattak, de aztán irgalmatlanul kitelepítették őket. 1947.január 21-én Naszvadon több családot leszedtek a vagonokból, mert néhány gyermek és nő idegösszeroppanást kapott” - olvashatók a megrázó adatok abban a tanulmánykötetetben, amelyet a szlovákiai magyarság tragédiáiról Vadkerty Katalin pozsonyi történész adott ki.

A két szakember kutatásai szerint összesen 48 425 szlovákiai magyart kényszerítettek csehországi, jórészt mezőgazdasági és építkezési közmunkára. A nemzetközi helyzet (Magyarország és Csehszlovákia is a szovjet érdekszférába került), valamint a magyar politikusok és egyetlen szlovák (Pavol Jantausch nagyszombati római katolikus püspök) tiltakozására  1948. nyarától elvben lehetővé tették a deportáltaknak, hogy hazatérjenek. Ám a gyakorlatban zsarolták és azzal fenyegették őket, hogy csak azok kapják vissza az állampolgárságukat, akik végleg letelepednek a cseh országrészben. Mégis mindössze 1531-en döntöttek igy. Néhányan már 1947 őszén visszaszöktek a szülőföldjükre, a legtöbben azonban csak 1948 nyarától követték őket. Odahaza újabb trauma érte őket, mert sokak családi házaiba szlovák, illetve morvaországi “bizalmiak”, magukat gyakran hirtelen partizánnak kikiáltó személyek költöztek be. Évekig telt, amíg ingatlanjaikat visszakapták vagy valamilyen módon kárpótolták őket.

Mindeközben már zajlott a szlovákiai magyarok kitelepítése az anyaországba, ahova összesen 89 660 személy került. További veszteséget jelentett az 1946-ban elindított reszlovakizáció, amely alapján aki feladta magyar nemzetiségét és hirtelen szlováknak vallotta magát A Reszlovakizációs Bizottság tagjai óriási propagandát fejtettek ki az akció sikere érdekében, azzal félemlítették meg a kiszemelt személyeket, ha nem adják fel a nemzetiségüket, akkor kitelepítik őket, s elkobozzák a vagyonukat. Megbízható adatok szerint 326 ezren adták be a derekukat. Jellemző esetet idéz Vadkerty Katalin: a csallóközi Bősön a reszlovakizációs végzéseket átvevő személyek közül senki sem tudott szlovákul, igy végül elmaradt a “hálás helyi lakosok” köszönetnyilvánítása, mert magyarul tilos volt megszólalni.

A második világháború, továbbá a további három évig tartó meghurcoltatások egyik következménye, hogy 1950-ben mindössze 376 733 személy vallotta magát magyar nemzetiségűnek, mig 1921-ben még 744 621-en. A családi drámákat, a máig ott lappangó lelki traumákat egyetlen adat sem tudja érzékeltetni.

Mégis igaza van Karel Kaplan cseh történésznek, aki a meghurcoltatásokat bagatellizálni igyekvő prágai és pozsonyi kollégáinak hangsúlyozta: a deportálás, a kitelepítés és a reszlovakizálás kegyetlen, ám végül is eredménytelen kísérlet volt a szlovákiai magyarság eltüntetésére.