Nagy zabálás a kastélyban
- Ez részben érthető, hiszen még a nagypolgári lakáskultúra kutatásának is csak a nyolcvanas években kezdhettek neki tudományos mélységgel, a főnemesség sokáig tabutéma maradt - mondja a fiatal történész, akinek anyaggyűjtését nagyban megnehezítette, hogy az évtizedek alatt rengeteg anyag veszett el. Egyes esetekben szilánkszerű információkból tudott csak dolgozni. A hontszentantali, a betléri és a trakostyáni kastélyok ritka kivételek, a többi főúri otthon enteriőrjét mára széthordták, és zömmel nem az oroszok és a németek, hanem a falusi lakosság - állítja a szakember. Ezért lehetett a hatvanas-hetvenes években Borsos Miklós-festményt találni tyúkól tetején vagy holicsi fajanszot csirkeitatóként.
A munka szerkezetét ezért maguk a rendelkezésre álló források diktálták, melyek között még a hajdani képes folyóiratok is hasznos segítséget nyújtottak.
Ez volt az a kor, melyben már begyűrűztek a műszaki találmányok az emberek mindennapjaiba. Míg azonban Széchenyi István már az 1840-es években angolvécét és folyó vízzel működő fürdőszobát építtetett be nagycenki kastélyába, addig a főurak nagy része elég nagy lemaradással alkalmazta az újdonságokat. Még a budai Várba is csupán a millennium táján építettek vízvezetéket és alakítottak ki folyó vízzel működő mellékhelyiségeket. A fürdőszobák megjelenéséig a hálószobához mosdószekrény vagy tisztálkodósarok tartozott, de gyakori volt, hogy csak a nők hálószobájához járt fürdőszoba. Az addig használatos szobavécé egy bőrrel kipárnázott karszék volt, fedlappal. Sok esetben még az első világháború után is használták: tartalma egy edénybe került, vagy csöveken jutott le az alagsorba, ahol a személyzet dolga volt a kiürítés. Nem véletlenül dohogott Széchenyi a minden kastélyt jellemzően átható rossz levegőre.
A villanyvilágítás elterjedéséig gyakori volt a gázlámpa, a nádasdladányi kastély mellett például külön gázfejlesztő üzemet hoztak létre. Nagykárolyban már az 1890-es években a kastély elektromos áramfejlesztője szolgáltatta a város egy részének is az áramot, miközben olyan főúri otthon is létezett, ahová egészen a második világháborúig sem vezettették be a villanyt, holott a faluban már régen árammal világítottak. Gyorsabban terjedt viszont a kastélyokban a telefon, sőt akadt olyan kastély, ahol külön távíró vagy beszélőcső-hálózat működött.
Óhidy Viktor a főúri családok mindennapi életét érintő más műszaki érdekességeket is említ. Az egyik vadászkastélyban például egy speciális szerkezet emelte be az egész megterített asztalt az alsó szintről az ebédlőbe. Ez utóbbi termek mellett sok esetben külön kredenchelyiség állt a nemegyszer száz főt is meghaladó méretű, jobbára bécsi vagy más nyugat-európai porcelán és ezüst evőeszközkészletek tárolására. A magyar arisztokraták egyébként Nyugaton nem tapasztalt módon rengeteget ettek. Ez Óhidy szerint a dualizmus kori magyar főúri életmód azon kevés nemzeti specialitásainak egyike, amely a régebbi századokból maradt fenn.
Nemcsak evésben, imádkozásban is buzgólkodtak főuraink. Ha házi kápolna nem is, de imaszoba még a kisebb kúriákban is kötelező penzum volt. A bánsági Torontál megyében Csávossy báró egyenesen a budapesti Szent-István- bazilika kicsinyített mását építtette fel családi temetkezési hely és kápolna gyanánt, mely ma is uralja a falut, miközben a kastély már rég elpusztult.
Habár a kastélyszínházak fénykora a XVIII. századra esik, néhány magyar főúr még a dualizmus korában is inkább saját otthonában szerette nézni a színi előadásokat. Talán a legjelentősebb ilyen létesítmény a tatai Esterházy-kastély parkjában készült, több száz nézőt befogadni képes színházépület volt, amelyet a híres színházépítő Hellmer és Fellner cég húzott fel fél év alatt, s melynek freskóit például Feszty Árpád festette. Az épületet 1912-ben bontották le. A Budán, a Vár aljában állt egykori pazar berendezésű, táncteremmel, télikerttel felszerelt Karátsonyi-palotába épített neorokokó házi színház sincs meg: a palotával együtt még a múlt század harmincas éveiben rombolták le. Ennek az épületnek híres képtára is volt, hiszen sok magyar arisztokrata hódolt a műkincsgyűjtésnek, sőt az Andrássyak krasznahorkai váruk mellett külön épületet is emeltek gyűjteményüknek.
Óhidy Viktor munkája természetesen áttekinti az arisztokraták mindennapi életmódja mellett a lakószobák berendezési tárgyait és díszítését is. Érdekességként megjegyzi, a magyar főúri családok hálószobáiban csak a dualizmus korában kezdett elterjedni a közös ágy, addig (és jellemzően ebben az időszakban is) a férj és a feleség külön lakosztályban tért nyugovóra. A főúri házakhoz dohányzó- és biliárdszoba is járt, ahogy külön könyvtár is szolgálta a kikapcsolódást. A könyvek száma a szerényebb otthonokban 1-2 ezer volt, ám a gazdagabb háztartásokban az olvasnivalót több helyiségben helyezték el, és olykor saját könyvtárost alkalmaztak.
A hajdani társadalom vezető rétegének életét és lakáskörülményeit tudományos alapossággal feltérképező történész buzgalma nem véletlen: hosszú távú terve egy saját kastély, melyhez már el is kezdte a korhű bútorok legyártását. Merthogy Óhidy Viktor a régi bútormásolatok készítésének is avatott mestere. A házavató azonban még odébb van, a beköltözést húsz év távlatában képzeli.
