Miután az összes hivatalos magas rangú találkát lemondta a magyar állam, és minden lehetséges fórumon tiltakozott a politikum, mi értelme volt tüntetni a szlovák nagykövetség előtt? Ad-e célszerű többletet, nagyobb nyomatékot a Benes-dekrétumok megerősítése elleni tiltakozásnak?

Nincs és nem, sőt: csak tápot ad az egyébként téves nyugati általánosításnak, hogy itt két keleti kiskakas nem bír lemászni a történelmi szemétdombról, pedig már az EU-tól kapják a gyémánt félkrajcárt.

Különben is: egy normális demokráciában normális jog az utcai tiltakozás – de az igazán normális demokráciában ezzel a joggal nem kell élni. Hiszen a szabadon választott hatalom elvégzi nemzeti érdekeink ésszerű képviseletét. A mostani ügyben elvégzi.

Akik mégis tüntettek, nyilván kevesellték ezt, és bár nem mondták meg, ugyan mit lehetne még, azt elérhetik, hogy pont akiknél lobbizunk, azok majd megsokallják. És persze a mélyszlovákok sem hagyják annyiban, ha magyar tévéstáb jár arrafelé.

Leírni is kár, annyiszor (mindannyiszor!) bizonyosodott be, hogy radikális nacionalizmus ellen nem véd egy másik radikális nacionalizmus, sőt.

Lépjünk tovább, általában: az egyik radikális leegyszerűsítés, bármilyen vonzó, ránt maga után néhány másikat, amelyek egyáltalán nem vonzóak. Akár magyar, akár cseh, akár szlovák, akár lengyel mezben próbáltuk ki a populizmusokat, eredmény sehol, hátrány annál inkább: a brüsszeli pozíciók gyengülnek, a nemzetközi megítélés romlik, a tőke odébbáll, már ha a populista dumát nyomó politikus komolyan gondolja, amit mond.

Többnyire nem gondolják komolyan, Fico se, a lengyel ikrek sem, a cseh államfő sem, a mieinket meg most hagyjuk, ez nem belpolitikai publicisztika.

De hát akkor a viszonylag sikeres és abszolút gyors nyugatiasodás közepette miért nő a különféle populizmusok befolyása a környékünkön?

Persze, a gyémánt félkrajcárból túl sokaknak túl kevés jutott, vagy túl keveseknek túl sok, mindegy, a kettő között nincs összefüggés ugyanis.

A populizmust nem újraelosztási igény szüli, még a baloldalit sem: az „embereket” nem elsősorban a jövedelmi és vagyoni különbségek irritálják. Hanem az esélyek, lehetőségek és a szabályok egyenlőtlensége. Aki nyer, biztosan azért, mert csalva kedveztek neki – így a közfelfogás, és ha erre rájátszik némely népbarát politikai erő, máris lehet szavazni.

Az 1989 óta uralkodó kelet-közép-európai elitek általában adósok maradtak az esélyek, a lehetőségek és a szabályok egyenlőségének biztosításával. A tisztességes, jó kormányzás és ellenzékiség csak kivételképpen valósul meg.

A joggal vagy félig okkal csalódottak, a tényleg vesztesek, a nem eléggé nyertesek – az alsó középosztályból - célpontokat keresnek a haragjuknak. Fogékonyabbak a szociális és/vagy nemzeti demagógiára, vágynak valamilyen tisztább, egyszerűbb közviszonyokra.

Tudni szeretnék, mi a jó és ki a rossz. Hogy a jók lehessen végre ők is, ha már jobb nem lehet nekik. Ezt az igényt érezték meg a kicsit vagy nagyon populista pártok, korántsem mellékesen: nyugatabbra is. De nálunk, keletebbre, ez az igény veszélyesebb.

Törékenyebbek a demokrácia szokásjogi és emberi normái, rugalmatlanabb a társadalmi indulatok vezeték-rendszere, az utak is rosszabbak, könnyebb köveket ragadni. Ha nem is teljesen simán, de Ausztria kikezelte magából Haidert, Itália megszelídítette Finit, a belgák biztos helyen tartják Dewintert.

A visegrádi négyeknél és túl, még nincs példa és tapasztalat a populizmus kezelésére. Elszigetelni nem elég, mélyebb okai vannak annál, hogy puszta szélsőségként kezeljük. De kitartóbb is annál, hogy türelmesen kivárjuk, amíg magától a margó legszélére szorul.

Hát akkor?

Miután már majdnem minden mást kipróbáltunk, nincs más hátra: elkezdeni a jó kormányzást és a tisztes ellenzékiséget.

fuzeso@nepszabadsag.hu