Fél évvel később lesz ugyan a nagy esemény, mint ahogyan a mostani direktor, Jordán Tamás mandátuma lejár, addig azonban a január elsejéig már kinevezett utódja betanul. Akár el is hihetjük Jordán Tamásnak, hogy más pályázatoknál is ez lenne a dolgok normális rendje.

A világ nagy és neves, tekintélyes kulturális intézményeinél szokásos, hogy ennél még sokkal távolabbi jövőre megválasztják, kinevezik előre a majdani vezetőt. Bár valószínűleg főképp azért, mert a világsztárok, akikkel ilyen helyeken dolgoznak, több évre előre le vannak kötve. Nem lehet velük egyik napról a másikra programot csinálni.

A mi Nemzetink vezérének azonban aligha kell ilyen gondokkal megküzdenie. A szokásos pesti kajánság inkább arra gyanakszik, hogy Jordán Tamás tervezett szombathelyi színháza nem tud előbb összeállni. És azt is elő kell készíteni. Ehhez pedig a legjobb hely nyilván a Nemzeti Színház direktori széke.

Bárhogy legyen is, még mindig ez ennek a dolognak a legnormálisabb része. A színházművészet szempontjából még azt sem érzem igazán aggályosnak, hogy ismét a jövőbe utalták a Nemzeti szervezeti rendjének helyreállítását.

Tréfásnak tetszik ugyan, hogy az új épület megépítésére létrehozott részvénytársaságként működik ma is, de bizonyára nem ezen múlik a műsorrend, a tagság összetétele és az előadások színvonala. Nevezhetik bárminek, a munkához a pályázati felhívásban is garantált évi 1,7 milliárd forint sokkal fontosabb, mint a működési forma.

Az meg, hogy az esélyesként emlegetett utódok között nem látok egyetlen alkalmas, kellő szakmai múlttal, tekintéllyel bíró személyt sem, az írható végletes elfogultságom rovására. Csak hát éppen ezzel a legkevésbé érdemes sokat foglalkozni. Lényegében mindegy, melyikük nyer.

Egyének, érdekcsoportok szempontjából természetesen nem az, de a magyar színházművészet érdekei felől nézve közömbös, hogy ki és milyen színházat fog csinálni a Duna-parti épületszörnyben. Csak olyat csinálhat, amilyet lehet.

Értelmezheti bárhogy a pályázati kiírásban megfogalmazott általánosságokat, nem léphet túl azon, hogy a XIX. századi nemzeti színházi eszme és feladat megszűnése, kiürülése óta a magyar szellemi élet képtelen volt szembenézni ezzel és leszámolni vele.

A magyar színház, a magyar színházi élet azonban ezt megtette. Mindaz, amit most a pályázati kiírás kötelező leckeként felmond, hagyományápolás és korszerűség, kapcsolat a nagyvilággal és a határon túli magyar színjátszással, attól teljesen függetlenül valósul meg így vagy úgy, hogy Nemzeti vagy egészen más nevet visel-e egy-egy színház.

Politikai és egyéb érdekharcok terepeként és eszközeként szerepel a magyar közéletben mind a Nemzetinek mondott ház, mind az annak kinevezett társulat, mind az akként emlegetett eszme.

Abban az egyben bízhatunk, hogy kilenc hónap múlva testet ölt a pályázati kiírásban most megfogamzott gondolat. De abban is, hogy ezzel semmi új nem fog születni.

zappel@nepszabadsag.hu