Még a konzervatív pártelnök is a kollektív tulajdon röneszánszát véli fölfedezni obskurus európai folyamatokban, a pénz szörnyűséges, pusztító hatalmáról beszélnek (egy emberként) a piacon havi sokmilliót kasszírozó médiasztárok, marginalizálódott művészek; Proudhon belepirulna, akkora az indulat a magántulajdon ellen, persze általában a másik magántulajdona ellen, a közösségi tulajdon mindig akkor nagy buli, ha én rendelkezem a közösségi tulajdon felett, persze, és aztán amikor költségtéríteni kell vagy kampányújságra szerezni szponzort, akkor mindjárt nem ül ki a magánvagyon elleni utálat az arcokra, sőt, valami egészen más ül ki, nyomás lejmolni a legközelebbi bankárhoz vagy útépítőhöz (amely útépítő/bankár a közösségi vagyonból korábban, ugye). Az Ember, Aki Még Sohasem Hazudott - bár emlékeim szerint a legutóbbi kampányban próbált egy akkora hülyeséget hazudni, amit még saját hívei se nagyon vettek be, tudniillik, hogy rosszabbul élünk, mint négy éve, pedig hát nagyon nem éltünk rosszabbul éppen, alaptalanul nagyon nem, épp azért kell most rosszabbul élnünk, de ezt Az Ember, Aki Még Sohasem Hazudott nem bírta átlátni, és azóta sem bírja, úgy tűnik - a lánglelkű antikapitalista szerepében legalább annyira hiteles, mint a KISZ-titkárból lett milliárdos az esélyegyenlőség bajnokaként, de ezt az idióta, és megrázóan alacsony színvonalú népszínművet már nem először nézzük/hallgatjuk végig, a legkevésbé sem önszántunkból, vagy egy kicsit mégis, mindegy, és a jóisten se tudja, hány felvonás van még hátra ebből a szarból. Az új antikapitalista hullám új élcsapataként tűnt föl a minap a Professzorok Batthyány Köre, amely még a furcsaságoktól hemzsegő magyar közéletben is különösnek számító képződmény, időnként csodafegyverként villantatja meg - mondjuk kampány előtt - Az Ember, Aki Még Sohasem Hazudott, aztán gyorsan rájön, hogy még Mikolával is jobban jár, és a professzorok nagyívű programjait éppen ilyen ívben hajítja kukába, egyébként joggal, mert amikor a színházfinanszírozásról vagy éppen a népesedéspolitikáról fogalmaz meg határozott véleményt egy-egy kitűnő fizikus, vagy éppen dohos kastélyszobák köszvényes grófjainak antiliberalizmusát önti kiáltványszerűségbe néhány orvos, akkor még a legátszellemültebb polgári erőművész is kínos mosolyt tol a szája szélére, aha, persze, tessenek csak nyugodtan tovább, én nem is zavarnék. Az őszi kommunistaversenybe Náray-Szabó professzor, a Kör egyik főalakja szállt be, egy-két létszám nélküli újbalos szervezettel bonyolított találkozó után, amikor is megállapította, hogy a magyarok számára a legfőbb érték a társadalmi szolidaritás. Mély életismeretről tanúskodó megállapítás, utoljára talán Torgyán József érezte ennyire a nép legbelső rezdüléseit: a rendszerváltozás óta eltelt tizenhét év másról sem szólt, mint a társadalmi szolidaritás tombolásáról, ezt látjuk minden utcasarkon, körforgalomban (a beépített öltönyakasztós A6-os rongyol a buszsávban) és metróaluljáróban. Megfigyelésem szerint a társadalmi szolidaritás egy különös, magyar típusára mutatkozik valós igény: az egyirányú társadalmi szolidaritásra, tehát, hogy énnekem segítsenek minél inkább gazdagodni, nekem legyen lehetőségeim, kiváltságaim, biztonságom, védelmem. De a társadalmi szolidaritás iránt érzett olthatatlan, össznépi vágyat egyelőre sajnos valami fondorlatos módon elnyomják a verseny mindenhatóságában hívők, pedig a verseny mindenhatóságában nem kéne hinni, versenyezni se kéne annyira, mert ez a verseny nem vezet sehová - mondta, kábé, a professzor. Úgy hangzik az egész, mint amikor a dagadt gyerek húszméternyi szuszogás, küszködés után azt kiabálja kiborulva a már messze elhúzott többiek után, hogy hülyeség az egész verseny, és ő ebben nem is hajlandó részt venni. Verseny van, ugyanis; az, kérem, objektíve létező. Attól, hogy mi rinyálunk, nem dobja el a félkész sportcipőt a vietnami gyerekmunkás, nem fagynak le a szlovák autógyár ipari robotjai, nem töri ketté a gigabank pakisztáni számolóművésze a tintaceruzát, nem csapja a billentyűzetre turbánját az alsó kasztból való indiai szoftverfejlesztő. Aki itt nem teljesít, az abból tud élni, amit a többiek hagynak neki. Meg lehet ugyan próbálni elegáns, kifogástalan modorú, ám kicsit szakadt úrként, bricseszben, ezüstláncos monoklival, Esterházy-kockás zakónk ujját gondosan feltűrve kukázni, előfordulnak hasonló figurák a külvárosi piacokon, de valahogy nem egy szebb jövő hírnökeinek tűnnek, hanem inkább bolondoknak.