Tíz-egynéhány évvel ez előtt az ott lakók a saját pénzükön aszfaltoztatták le az akkor még csendes és sáros utcát, amelyen az idő tájt csak ők jártak.

Az önerőből járhatóvá tett utca az óta egyfajta „egérút” lett; aki megelégelte a Szentmihály úti araszolgatást a reggeli csúcsban, rajtunk keresztül gyorsít a Régi Fóti út felé. A szűk, a két oldalt parkoló autóktól amúgy is nehezen járható utcára reggelente kihajtani: időigényes és kockázatos vállalkozás. Sőt, már nappal is az.

„Csináljanak már valamit, amíg halálra nem gázol valakit egy ámokfutó”, háborgott az utca. Pista bácsi a 7-ből petíciót írt az önkormányzatnak, amit jó sokan aláírtunk, s amire az volt a válasz, hogy „a rendőrség már vizsgálja a lehetőségeket”.

Az ügyintézőt, aki a polgármester helyett válaszolt, cseppet nem zavarta, hogy a forgalomszervezés, az egyirányúsítás, a táblázás, a fekvőrendőr-telepítés mind az önkormányzat dolga. A rendőrség csupán betartatja azokat a szabályokat, amelyeket az út kezelője alkotott, vagy amelyeket (úgy, mint sebesség-korlátozás) jogszabályok határoznak meg.

De ez nem számít. Az utca háborogva tudomásul vette, hogy a rendőrség hónapokig vizsgálja, miképpen lehetne közlekedésbiztonságosabbá tenni az utcánkat, s a garázzsal, udvari beállási lehetőséggel nem rendelkező többség (közönséges gépjárműadó-fizető polgárok) nap nap után azon aggódottak, nehogy meghúzza egy ámokfutó az autójukat.

Furcsa egy hely lett a mi utcánk. Az autók egészen közel a házak falához vagy a kerítésekhez simulva parkolnak, szinte nem is hagynak helyet a gyalogosoknak a járdán. Igaz, aki gyalogszerrel jár, amúgy sem szívesen menne a járdán, a gyalogosok közeledtével nagy haraggal a kapuknak ugró hamis házőrzőkutyák miatt. Ők inkább az út közepén járnak, ott biztonságosabb – feltéve, hogy időben el tudnak ugrani a dugóelkerülő ámokfutók elől. Nemrég az önkormányzat közölte, pénzhiány miatt nem tud segíteni az utca problémáján.

Se sebességkorlátozást előíró tábla, se egyirányúsítás, se fekvőrendőr. Nincs rá pénz, nincs rá engedély se.

Mi lesz, ha valakit elgázolnak? – háborogtunk egymás közt. Az más. Az ugyanis már rendőri ügy. S a rendőrség, az ügyészség és a bíróság tudja a dolgát, s a gázoló megbűnhődik tettéért. Mondjuk, akit elgázolnak, vagy ha az illető meghal az ő hozzátartozói, nyilván nem így fogják fel a dolgot, de ebbe a kerületi önkormányzat illetékeseinek nem kell belegondolniuk.

Ennyit a baleset-megelőzésről… Duma, duma, duma.

Néhányan már azon tűnődtünk, hetente egyszer-kétszer lezárjuk az utcát az átmenő forgalom elől; egyszerűen megállunk egymás mögött az út közepén, oszt' jó napot. Persze akkor jönne a rendőr (az utcát naponta rettegésben tartó gyorshajtók miatt nem jön, amíg nem gázolnak el valakit), s akkor az önkormányzat, mint szabálysértési hatóság, már pontosan tudná, mi a kötelessége.

Végül azonban úgy döntöttünk, törvénytisztelők leszünk. A minap azonban az egyik szomszédos, mindig csendes utca közepét feltúrták. Noha az nem is egérút, azon keresztül nem lehet kikerülni a Szentmihály úti dugót, mégis épül a fekvőrendőr, de még mekkora…

Polgármester úr, úgy is, mint kormánypárti parlamenti képviselőnek, hadd idézzek egy már-már klasszikus mondást: ezt elkúrták.

Nem kicsit…

Lebuktak. Sőt, néhány szavazatot is elbuktak, ez tuti.

Hát mégiscsak van pénz. Csak nekünk nincs. Mivel abban az utcában sem gázoltak el még senkit, szerencsére, a mi utcánk lakói szerint lakik ott valaki, akinek dukál a fekvőrendőr.

Az utca azóta keresésben van. Néhányan befolyásos embereket keresnek, akik ki tudják járni a kormánypárti városvezetőnél, hogy nekünk is legyen saját fekvőrendőrünk, vagy valami.

Mások – jobb híján – abban "bíznak", hogy az egyik ámokfutó elgázolja a haragosukat, s az ő kárán visszaszerezhetnék az utcánk nyugalmát.