„Sokak szerint miénk a világ legjobb egészségügyi rendszere, éspedig azért, mert kórházaink kiválóak és mindenki számára hozzáférhetőek, orvosaink pedig magas színvonalú képzést kapnak. Gyanúm szerint az ilyen emberek vagy bűnrészesek, vagy vakok” – írja a párizsi Le Monde-ban Bernard Debré orvos, volt miniszter és centrista parlamenti képviselő. (A Le Monde-nál ez a cikk már csak pénz ellenében hozzáférhető, de egy pszichológiai honlap szó szerint idézi.)

Ami azt illeti, a francia egészségbiztosítási rendszernek külföldön is akadnak csodálói, éspedig azért, mert a társadalombiztosítás nem jár sorban állással, szabad az orvosválasztás, és mert a döntéseket nem a biztosító hozza, hanem az orvosok és a páciensek. Ezenkívül kétségtelenül jó híre van mind a kórházak színvonalának (igaz, a külföld a legnagyobb kórházakat ismeri csupán), mind a francia orvosképzésnek (erős felvételi szelekció után a képzés ingyenes).

Bernard Debré a biztosítási rendszerrel nem foglalkozik, csakis a kórházak állapotát vizsgálja, és lesújtó képet fest róla. Franciaországban több mint 3 000 kórház működik, vagyis 15 kilométerenként egy. Egynél több kórházi ágy jut száz főre, kétszer-háromszor annyi, mint Amerikában vagy Angliában. Az aktív ágyak száma túl magas, az ápolási ágyaké túl alacsony.

A kórházak nem vonzzák az orvosokat.  3 000 betöltetlen kórházi állás van, de a betöltöttek egyharmadát is külföldiek foglalják el, akiknek diplomája mögött nem áll a franciával egyenértékű képzés. A nővérhiány kétségbeejtő, időnként az ellátást veszélyezteti. E jelenségek oka persze a pénzhiány.

A ma megkövetelt műszaki színvonalon csak sokkal több pénzből lehetne felszerelni ennyi kórházat, de ha mindenhová eljutnának az új eszközök, akkor nem jutna rájuk elég beteg ahhoz, hogy a technikát gazdaságosan használhassák. 

Régebben az volt a cél, hogy a kórház minél közelebb legyen a lakossághoz. Ma ez nem tartható. A kórházaknak legalább harmadát át kellene alakítani ápolási otthonná, vagy be kellene zárni. A betegeket pedig kevesebb, de jól felszerelt és jól képzett személyzet által működtetett kórházakba kellene irányítani. Természetesen így a betegeknek többet kellene utazniuk. A mentőszállítás tehát alapos továbbfejlesztésre szorulna. De megérné, mert a kórházak az egészségbiztosító kiadásainak felét viszik el. És ma jelentős részük csak másodosztályú ellátást képes nyújtani.

Christian Paul szocialista képviselő veszedelmesnek találja a tervet, és helyteleníti a vidéki kis kórházak megszüntetését. Attól tart, hogy ezzel tovább fokoznák egész térségek lakóinak elhagyatottság-érzését. Paul különösen a helyi szülészetek bezárását tartaná elfogadhatatlannak.

A szocialista politikus szerint megfontolandó lenne, hogy a mainál több orvost képezzenek az egyetemeken, s egyúttal korlátozzák az orvosoknak azt a szabadságát, hogy tetszésük szerint válasszák meg működésük helyét.

„Franciaország nem csökkentheti az egészségügyi kiadásokat. Jobban kell felhasználnia a pénzt, való igaz, de ez nem merülhet ki a kiadások területi koncentrációjában. A megfelelő orvosi jelenlétre is ki kell terjednie” – véli Christian Paul.

Úgy látszik, az egészségügyi bezzegországban is a kecske és a káposzta ősi dilemmája vár megoldásra.