A leggyengébb, leglejáratottabb szavak és félmondatok jutnak csak eszembe: alázat, feloldódás a műben, a szerző szolgálata, felkészültség, odaadás. Nem végtelenül nagy baj, Murray Perahia mindenesetre kibírja, csak annyira méltatlan. De hát mit lehet tenni, ha ilyen. Vagy még ilyenebb: jelentéktelen külsejű ember, puha kis kézzel, a pódiumra úgy jön be, mintha kissé fájna a lába, aztán leül, elkezd zongorázni.

Nem kel fel új nap vagy új hold. Bach D-dúr partitája az első szám, és egy kicsit nyugtalanul szól a zene, nincs meg benne a végső letisztultság nagy bölcsessége, nincs benne, hogy ez a zene immár két számjegyű évtized óta az emberiség közös kincse, és ki tudja, hány ezer muzsikus kezdte el játszani egy sóhajjal, és ki tudja, hány tízezer ember hallgatta már, hány generációnak volt menekülés, egérút vagy épp ellenkezőleg: válasz. Ez mind nincs benne, viszont benne van, hogy ez a zene él, és aki játssza, nem kímélve a hangszer pedáljait, az is él, most él, ott ül előttünk, mert mi is most élünk, és Bachot hallgatunk. És miközben él a zene, lassan, tételről tételre elemelkedik a környezetétől, kiszakad a pillanatból, és visz vagy otthagy, ez most mindegy, mert Perahia is ilyen: nem a közönségnek játszik, de nem is önmagának, hanem talán a szerzőnek vagy inkább magának a műnek. A mű az, ami megéri a következetes munkát, a ráfordított időt, a kidolgozottságot és azt, hogy mindez valahogy mégis a pillanattal van kapcsolatban, mégiscsak azt tükrözi, hogy az előadó, Murray Perahia milyen formában van.

Egyébként jó formában. Nagyon jóban. Szinte semmi se látszik rajta, nyugodtnak tűnően ül a széken, nincs arcjáték, nincsenek nagy gesztusok, nincs szemkontaktus, minden kifejeznivaló a kezekhez megy le, a kezeken át a billentyűkbe, a zongorába. Rendkívül szoros a hangszer és a hangszeres kapcsolata, mindaz, amit Murray Perahia el akar mondani, zongorahangon mondódik el.

Odaadás és feloldódás a műben. A hallgató folyton azt hiszi, nincs tovább, ennél jobb már nem lehet, de tételről tételre, darabról darabra igenis van tovább, mintha folyton fejlődnénk, ami nyilvánvalóan képtelenség, hiszen már a Bach is felsőfokon szólt. De mégis előremegyünk, mert Perahia végig azt az érzést kelti, hogy éppen a világ legnagyobb zeneművét hallgatjuk. Bach a legnagyobb, aztán Beethoven a Pastorale szonátával, utána pedig Brahms. Egy pillanatnyi pihenő (de csak a közönségnek) a két Chopin-etűd, és aztán az Asz-dúr ballada. Teljes program, barokktól a romantikáig, de Perahia, ha akarná, le tudna futni még egy kört, ráadásként úgy játszik Schubertet, mintha most kezdődne csak a koncert második része, nagy ívekben, hogy meg ne törjön a hosszú dallam, mintha egy énekes egy levegőre énekelne el egy kétperces frázist.

Aztán lágyan érzelmes Chopin, száguldós Schumann, és a közönség dől ki előbb, mert végig figyelni kell, pedig ezek már csak ráadások. Szédülünk, vigyorgunk, furcsán csillog a szemünk, mámorosak vagyunk, és az utolsó józan gondolattal azt konstatáljuk, hogy tévedtünk: új a hold és új a nap.