Sarkozy nem hagyott kétséget afelől, hogy hite szerint az iráni erőfeszítések célja az atombomba kifejlesztése; ami pedig a “katasztrófát” illeti, szerinte ez is az, meg az iráni nukleáris erőművek lebombázása is az. Volna. Más alternatíva nincs, fűzte hozzá akkor.

De, ha az emlékezetem nem csal, elmélkedésében arra is kitért, hogy Franciaország “abszolúte elkötelezte magát” az Iránnal szembeni szankciók szigorítása mellett. Ennek fényében kevéssé érthető az a vihar, amelyet Sarkozy a The New York Timesnak adott - a szigorítás mellett érvelő - tegnapi interjúja kavart. Augusztus végéhez képest semmi sem változott.

A “semmi” fogalmilag a francia külpolitika úgynevezett amerikai fordulatát takarja.

Csak a vak nem látta, hogy első nagy külpolitikai beszédét Nicolas Sarkozy miért éppen Iránra, szocialista külügyminisztere, Bernard Kouchner pedig miért éppen Irakra hegyezte ki. Ezekben a megszólalásokban erős szolidaritás volt tetten érhető Bush Amerikájával.

Tudvalevő, hogy annál senki nem szorgalmazza erősebben Ahmadinezsad rendszerének megfegyelmezését. Tudvalevő az is, hogy amikor Kouchner - vétlen elszólás gyanánt - az iraki Maliki-kormány lemondása mellett állt ki, akkor Bush hangján szólalt meg.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy az “angolszász kapitalizmus” (a The Time magazin okos megfigyelése szerint) immár nem szitokszó a forma szerint még gaulle-ista Párizsban; s ha azt is, hogy elemzők tömege hasonlítja Sarkozyt (akinek ez tetszik) Margaret Thatcherhez, akkor kerekké válik a kép. A Thatcher/Reagan-féle “különleges kapcsolat” pillére volt az atlanti politikának hosszú-hosszú éveken át.

Ha kerek is a kép, talán finomításra szorul. Merthogy van néhány levél azon a képzeletbeli babérkoszorún, amelyet Sarkozy nem Bush, hanem a saját homlokára tapasztana.

Emlékezetes ugye, hogy a Líbiában elítélt bolgár ápolónők “kiszabadítását” a Sarkozy házaspár egy nagyszabású médiatrükkel magának sajátította ki, majd a hálás francia elnök sietett aláírni egy szerződést Kadhafival… Miről is? Egy atomerőmű felépítéséről.

Nos. Az eset leképezhető Iránra. Kouchner állítólag amúgy is oda készül. Gyanúm szerint van egy virtuális francia ajánlat. Ha az irániak - mint Kadhafi - “jól viselkednek”, Franciaország kész beszállni (üzletnek se rossz!) Irán békés célú atomprogramjába. Amiképp Líbiában teszi, mert teheti. Kadhafi ünnepélyesen feladta atombomba-ambícióit, mint köztudott.

Más kérdés, hogy a németek már a Kadhafinak tett ígéret miatt is prüszköltek, lévén a kiszemelt erőműépítő cég bő 30 százalékban német (Siemens-) tulajdonban.

Sarkozy nem konzultált az ügyről Angela Merkellel. Tágabb perspektívában: a szocdemek irányította német külpolitikát nemigen vidítja a franciák “amerikai fordulata”.

Az Európai Uniót még kevésbé.

Pofonok esnek.

Sarkozy a maga emberét tenné az Európai Központi Bank (ECB) élére (amelytől olyan magatartást várna, mint amilyen az amerikai FED-é!) - Merkel kancellár viszont a leghatározottabban visszautasít minden “politikai beavatkozást” az ECB életébe.

Solana, az EU első számú külpolitikusa tagadta, hogy a szervezet napirendjére vette volna az Irán elleni szankciók megszigorítását. (Melyet, Oroszország például, határozottan ellenez. Steinmeier német külügyminiszter szerint pedig csak olyan politika életképes, amely kompromisszumokat köt az oroszokkal.) A halál csókját érzem a német-francia tengelypolitikán.

Van helyette új.