Emberi plazmából mintha kevesebb csorogna az idei tablókról, mármint az elmúlt évekhez képest, de azért a mai, horrorérzékét tekintve kifinomult, állandó igyekezettel tréningben tartott sajtófotó-nézegető is csak olyan, amilyen a kor, amelyben él: haladó. Tudja, a halálpornóhoz nem feltétlenül kellenek már a kifordult belek, a szét- és lerobbant arcok, noha van ezekből is épp elég - néha a ráutaló magatartás, a lendülő láb és bot, a kifejezéstelen arc, a vértelenül, tisztán felvágott test, az arcon ülő bánat is megteszi. A halálpornó úgy lesz egyre keményebb, hogy egyre szoftabbá válik.

Izrael, Libanon, Fekete-Afrika, Irak - ha valaki figyeli a híreket év közben, jó eséllyel eltalálja, milyen konfliktusokat feldolgozó fotókból kerülnek ki a világ legjobbjaiként bemutatottak. Lehet örülni: a tavaly őszi tévéostrommal beférkőztünk mi is a világhírek közé. Szigetváry Zsolt, az MTI riportere a General News sorozatkategóriájában első díjat nyert a Szabadság téren egy évvel ezelőtt készített képeivel.

A pár napos magyar Balkánnak egyébként volt kit/mit legyűrnie: a World Press Photo 2007 verseny Budapesten bemutatott díjnyertes képeit 124 ország 4448 riporterének 78 083 fotójából válogatta a nemzetközi zsűri. És nem is rosszul, mert a barthesi útmutatással ellentétben nagyszerű fotográfiák láthatók a Néprajzi Múzeumban. Ám mikor ezt hangosan is kimondjuk, magunk is zavarba jövünk, mert ugyan mi nagyszerű lehet egy tyre-i porig rombolt lakóházban, a romok alól kikandikáló, éppen csak egyben maradt berendezési tárgyakban, és az ott pusztuló emberekben (David Monteleone)? Vagy Agnes Dherbeys Katmanduban készült képeiben, amelyek a Gyanendra király elleni tüntetésen készültek, rajtuk véres papucsok, a tüntetőket rugdosó rendőrök. Ez volna olyan nagyszerű? Esetleg José Cendón kongói és burundi, kifejezetten a háborús traumák kezelésére szakosodott elmegyógyintézetekben készült szériája?

Az a nagyszerű, hogy mindez láthatóvá válik.

Mert hazudhatjuk, hogy a pingvinvacsorát fogyasztó leopárdfóka vagy Beckham portréja kedvéért jöttünk, de hát ezek mégiscsak kis színesnek tűnnek a nyomorhoz képest, amelynek láttán érzékeny diáklányok dőlnek a hűvös márványnak, pihegnek egy kicsit, kezükben megnyitópezsgő, ó, borzalom. Mégsem lehet nem odanézni.

Ahogy viszont regényírók sokszor mínuszos hír alapján kanyarítanak remekművet, úgy a keserűségdömping mögött is hatalmas sztorik bújnak meg, apró betűs részek, lábjegyzetek, amilyenek nélkül a nagy egész csak valami vérgőzös reálfantáziának tűnhet. Ilyen a vak nő, aki táncpartnere lábát megérintve tanulja a lépéseket egy pekingi tánciskolában, és ilyen a Steven Aicham által lencsevégre kapott bangladesi Hamal Munaf története is, aki egy kuvaiti sivatagi kioszkban teljesít szolgálatot, negyvenöt fokban is akár, még így is jobb, mint otthon. Chang He fotói az egyre lepattantabb kínai állatkertek egyikében, a dzsungeles panorámaposzter előtti gázkonvektor csövén és egy túlmetszett fa ágán szomorúan üldögélő kanáripárról, vagy Nicholas Righettinek az év elején meghalt türkmenisztáni Szaparmurat Nyijazov körüli személyi kultuszról, majd annak múlásáról készült sorozata. Főszerepben az út szélén álló gagyirokokó, üres óriásplakát-kerettel, amelyből gyorsan, néhány nap alatt eltűnt a kedves, familiárisan könyöklő diktátormosoly - szóval, ezek a fotográfiák helyettünk is levonják a konzekvenciákat. Tükröt tartanak, mint a nagydíjas Spencer Platt bejrúti képe: jól szituáltnak tűnő fiatalok katasztrófaturistaként nézik, fényképezik a lerombolt házaikba "visszatérő" libanoniakat egy tűzpiros kabrióból.

Rövid a memóriánk, és vérszomjasak vagyunk.

Mégsem lehet nem odanézni