Ehhez képest az első epizód negyedik percében azon vettük észre magunkat, hogy célszerszámaink a lendítés után a levegőben felejtődtek, s érdeklődve meredünk a képernyőre.

Emberek, ez nézhető!

S miután a felkiáltójelet kitettük, válthatunk is halkabbra, tudniillik nem arról van szó, hogy a fejlettebb országok televíziói sorba állnak majd a Tűzvonal-licenc megvételéért - kivált, mert az osztott képernyős megoldás és más stiláris jegy a 24 óra című amerikai sorozatra hajaz -, hanem "csak" arról, hogy végre olyan termék került a zúzott agyú fogyasztó elé, amely nem fércmunka. Nem kell felállva tapsolni, de érezhető, hogy a készítők vették maguknak a bátorságot, és előzetesen gondolkodtak. Struktúrán, dialóguson, képi megjelenítésen, szereplőn, történeten, főcímzenén, ennek nyomán az eddig látott két résznek van íve, kibontakozó, kvázi távlatokba mutató cselekménye; eleje, közepe, vége. A Tűzvonal összetett koncepción alapul: mutassuk be a rendőrséget, a rendőri munkát, a rendőrben (eh) tetten érhető embert, ezenfelül legyen a sztorinak hétköznapi (érzelmi) leágazása, továbbá olyan cselekmény- és dialógusrendszere, hogy a polgár úgy érezze, hej, ez a szomszéd Pirivel és Jencivel is megtörténhetne. Bordás kommandós főnököt (Stohl András) lefokozzák, bekerül egy lepusztult, XIII. kerületi őrsre, ahol nincs rend, viszont van munka, viszony, hiba és ügyesség, bánat és vidámság, valamint plasztikus tényábrázolás: "Annyit túlórázunk, hogy leszakad a tökünk."

S hát Bordás főhős kőkemény, egyben érző szívű csávó, aki maga gyötrődik gondjaival: azon túl, hogy bizonyára igazságtalanul fokozták le, csak a kisfia miatt költözget vissza a feleségéhez, miközben a belső ellenőrzés éppen (tőle?) várandós, korábban a gyermekáldással hiába kísérletező nőalakjával lejt; akkor most mitévő legyen. S mialatt kirajzolódik Bordás portréja - lásd még: egy húzásra issza meg cukor nélküli kávéját -, láthatóvá válik néhány korrekt, manír nélküli színészi teljesítmény (Stohlé, Jordán Tamás főrendőré stb.), bónusz gyanánt pedig meganynyi járőrözésbe ojtott akciófélében, továbbá "határeset, de elfogadjuk" típusú szövegben részesülünk. A menekülés során malterba eső rosszfiúnak azt vágja oda az őt beérő Alter (Bede Fazekas Szabolcs), hogy "na, ebbe kössél bele, hülyegyerek!", miként az őrsön összedőlő kártyavárnak is van magyarázata: "Biztos alattunk fúrják a négyes metrót." A tettestársa hollétét felfedni nem kívánó bűnöző reflexióját - "A történtek után nem gondolom, hogy otthon dekkol, és a Kékfényt nézi" - szintén értékeljük, jóllehet vélhetően azért vagyunk belátóbbak, mert időnként belenézünk a Szeszélyes évszakokba.

És akkor most kivételesen ne mondjuk, hogy mélyebbről nem is indíthattunk volna.